Kaoru pov
A telefonom folyamatosan a
zsebemben pihen, várom Shinya hívását. Nagyon határozottan mondta, hogy nem kér
belőlem, de remélem, hogy meggondolja magát. Nem szívesen mondom ezt, de elég
kevés az esély, hogy változtasson a véleményén. Nem magam miatt aggódom, hanem
Kyo miatt. Neki most többet jelent a banda, mint valaha. Nem akarom, hogy
megint visszazuhanjon abba a depresszióba, mint mikor vége lett a bandának. Nem
tudom, mihez kezdjek, ha Shini nem áll kötélnek. Teljesen megértem, hogy miért
húzza a száját, a családjának szüksége van rá, nem hagyhat ott csapot-papot,
csak mert én erre kérem. Azoknak az időknek vége. Gondolataim közül telefonom
szakít ki.
Nem ismerős a szám.
- Ki az? – kérdezem.
- Shinya vagyok – azonnal
felismerem ezt a hangot.
Felcsillannak szemeim, és azonnal
kihúzom magam.
- Szia, mondjad – kérem
reménykedve.
- Átgondoltam, amit mondtál,
és beszéltem a feleségemmel is.
- Mire jutottatok? – kérdezem
félve.
- Számíthatsz rám, de van pár
feltételem.
- Mi?
Nem tudom, hogy
megkönnyebbülhetek-e. Keményen tud alkudozni. Már most félek mik a feltételei.
- Mivel nemsokára megszületik
a gyermekem, ott akarok lenni, mikor a világra jön. Nem akarok több időt
tölteni veletek, mint a családommal. Most a gyerekeim a fontosabbak. – vázolja.
- Ez teljesen érthető. Van még
valami?
- Nincs, csak ennyit akarok.
- Egyszer össze kéne ülni,
megbeszélni a dolgokat.
- Hova akarsz menni?
- Esetleg hozzád? – vetem
fel.
- Miért hozzám? – kissé
felháborodik – Miért nem a te lakásodon?
- Nálam lakik Kyo, ennél
fogva semmi hely nincsen, vagy legalábbis nagyon kevés. Die egy akkora lakásban
lakik, mint a te nappalid, Totchi lakása egy káosz, mint mindig. Csak pár
óráról van szó. Ha neked úgy jó, lehetne akkor, mikor a gyerekeid iskolában
vannak.
Elgondolkodva hümmög.
- Megbeszélem a feleségemmel,
aztán visszahívlak – bontja a vonalat.
Feszült perceknek nézek
elébe. Pár pillanat múlva újra csörög a telefon.
- Gyertek Péntek délelőtt
tízre – mondja Shini.
- Oké.
- Most mennem kell dolgozni.
Szia – bontja a vonalat.
Megkönnyebbül sóhajt szakad
ki belőlem. El se hiszem. Kell pár perc, míg felfogom. Körbetelefonálok a
srácoknak, és megadom nekik Shinya címét.
Örömömnek véget vet, mikor
kezembe veszem mostani bandám ügyeit. Kissé elhanyagoltam őket. Semmi kedvem
velük foglalkozni, a Dir en grey jobban foglalkoztat, de amíg ilyen
kezdetleges, valamiből meg kell élnem.
Este Kyo hazaesik. Neki
személyesen akarom elmondani a csodás hírt.
- Mi a helyzet? – kérdi,
miközben eltűnik a konyhában.
- Beszéltem Shinyával –
kezdem, mikor leül mellém.
- Tényleg? Mit mondott? –
azonnal rám kapja tekintetét.
Számtalan érzelem kavarog
benne, félelem, reménykedés és aggodalom.
- Benne van, Pénteken
mehetünk hozzá megbeszélni a dolgokat – mosolygok.
Kyo teljesen lesokkolva ül.
Nem hisz a fülének.
- Komoly? – remeg a hangja.
- Igen.
Örömében felnevet, tisztán,
szívből. Az este további részében nem lehet lelőni, annyira felpörgött. A
vigyor nem tűnik el a képéről, olyan boldog.
A napok gyorsan telnek,
köszönhető a sok munkának és az izgalomnak. Kyo is munkához lát, a régi
szövegeit olvassa, a zenénket hallgatja és próbálja megtalálni a régi önmagát.
Pár szöveget is ír, ami a kukában végzi. Igazán örülök. Eddig a lehető
legjobban alakulnak a dolgok. Párszor találkozom Toshival, már ha ráérünk.
Megnéztem milyen ruhákat tervez, igazán nagyszerű munkát végez.
Végre eljön a várva várt nap.
Az egyszerűség kedvéért megbeszéltem a fiúkkal, hogy találkozunk valahol és
elviszem őket. Megállunk a dobos háza előtt. Die és Kyo ámuldozva néz körbe.
- Tipikus Shinya – jegyzi meg
Die.
- Gyertek – int Toshi.
Bekopog, amire kutya ugatás a
válasz, majd nyílik az ajtó. Shinya az.
- Sziasztok – mosolyog.
Az ugatás nem marad abba. Kyo
lepillant a lába elé.
- Miyu? – kérdi.
Shinya nagyot néz.
- Nem, ő Boss és Chappy –
mutatja be a kutyákat.
Megjelenik Shini felesége is.
Gyors bemutatkozás után átmegyünk a nappaliba. Kyo leragad a kutyáknál és
babusgatja őket. Yuri elvonul a konyhába. Ezt a pillanatot választom, hogy
felvázoljam, mi a helyzet az énekesünkkel. Egy emberként döbbennek meg és hitetlenkedve
pillantanak rám. Egyet értünk abban, hogy nem fogjuk felhozni a múltat, nem
tesszük szóvá Kyo furcsa viselkedését és türelmesek leszünk hozzá.
- Khm… szerintem, térjünk rá,
amiért itt vagyunk – kezdi Shinya.
- Egyet értek – helyesel Die.
- Kyo, gyere – nézek az
előtér felé.
- Vagyok, bocsi, kicsit
leragadtam – zavartan vakarja a tarkóját.
Yuri hoz üdítőt, aztán ismét
eltűnik a konyhában. Az első, hogy tisztázzuk, mikor és hol tudnánk próbálni,
valamint mennyire jöttünk ki a gyakorlatból. Die szégyenkezve elmeséli, hogyan
jutott el odáig, ahol most van. Shini és Toshi sincs formában, ahogy én magam
se.
- Tehát a nullán állunk –
állapítom meg.
Énekesemhez fordulok, de ő
jelenleg az ölében fekvő kutyával van elfoglalva. A szemét látom, hogy nincs
itt, tehát nincs értelme őt faggatni. Legyintek a fiúknak, hogy hagyjuk Kyot és
folytassuk a megbeszélést.
Kyo pov
Meglepődve nézek körbe Shinya
lakásában. Pont olyan, mint amit tőle várni lehet. Egyszer, mégis nagyszerű,
nagyon otthonos. A két kutya farok csóválva, vakkantva üdvözöl minket.
Elmosolyodom és letérdelek hozzájuk. Mindkettő bújik a kezembe. Kicsit maradok,
és játszom velük. Kaoru hívására csatlakozom a társasághoz, hogy megbeszéljük,
mi legyen. Teljesen ledöbbent Die története. Mivel zeneileg sehogy se vállunk,
előszedem a szövegeimet. Legalább ezzel haladjunk. Elmondom az elképzeléseimet.
Érzem, hogy a kénes rothadó szagot, és hallok egy sziszegő sustorgó hangot:
- Ez az Kyo, érzed már? Ismét
közénk tartozol.
Válasz helyett csak
elmosolyodom. Tudom, már hiányoztak a szörnyek. Tőlük nyerem az ihletet. Végre
érzem, kezdek olyan lenni, mint régen. Amíg bent voltam a diliházban, addig
rettegtem tőlük, de most már régi ismerősként tekintek rájuk. Nem annyira
rondák, mint gondoltam. Elvégre, ha az ember igazi valóját tükrözné a lélek,
ugyanezt látná mindenki. Talán azért tartanak félőrültnek, mert nem élek
álomvilágban? Könnyen lehet.
Egy kis nyüszögés tereli el a
figyelmem az emberi lélek sötét zugairól. Shinya vemhes kutyája az. A lábam
előtt ül, és nagy szemekkel néz rám. Elmosolyodom és felveszem. Az ölemben
elhelyezkedik, lefekszik és hagyja, hogy simogassam. Ahogy a hasán pihentetem a
kezem, megérzem, ahogy a kiskutyák mozognak. Hihetetlen érzés. Apró kis életek
vannak odabent. Kedves szavakat suttogok neki, és mintha értené, megnyalja a
kezem. Óvatosan a karjaimba veszem és kimegyek vele a konyhába. Yuri éppen főz
valamit.
- Kyo-san? – néz rám
mosolyogva.
- Zavarok? – kérdezem.
- Nem, látom, Chappy
megkedvelt – mutat a kutyusra.
- Lehet – leülök az asztalhoz
– Mikor jönnek a kicsik?
- Nem tudom, de hamarosan. Az
orvos azt mondta, hogy legalább hat kölyök lesz és mind egészséges.
- Tényleg? Az remek! Szeretem
az állatok, csak a sok munka miatt, nem igazán volt. Régen, volt két
ugróegerem. De sajnos, már rég nincsenek meg – elhúzom a szám.
Szerettem azt két kis
állatkát. Sokan hülyének néztek, mikor megsirattam őket. Sose érdekelt mások
véleménye. Én szerettem kis kedvenceimet, megviselt a haláluk.
- Ha megszületnek, beszélek a
férjemmel, biztos szívesen ad majd egyet – mosolyog rám az asszony.
- Tényleg? Kaphatok egyet? –
nézek rá reménykedve.
- Igen – nevet.
- Köszönöm – mondom
meghatottan.
Egész jól elbeszélgetek az
asszonnyal, egészen addig amíg meg nem jönnek a gyerekek. Mindkét gyerek nagyon
meglepődik, hogy itt vagyunk. Yuki betereli őket a szobába, hogy ne zavarják az
apjukat, aztán Chappyvel visszamegyek a fiúkhoz és folytatjuk a munkát.