11. fejezet

Toshiya pov

Elhalmoznak munkával. Egy hónapom van arra, hogy egy nyári kollekciót tervezzek, és varrassam meg. Szerencsére a modellek megvannak. 12 nő és 12 férfi. Azt se tudom hol áll a fejem. A tervek nagyjából megvannak, a színeket még nem tudom. Holnapra kész kell lennem, de nem vagyok sehol.

- Megőrülök! – hanyatt vágom magam a kanapén.

Az asztalra dobom a szemüvegem, és megdörzsölöm fáradt szemeimet. Napok óta nem alszom eleget, fáradt vagyok. Ha vége a bemutatónak, végre tudok majd pihenni egy picit. Lehet, átmegyek Shinihez. Ha nem, elmegyek bulizni, és talán összeszedek valakit. Jó lenne végre egy jót szexelni.

Csak annyit bánok, hogy a sikereimet, és az életemet nem tudom megosztani senkivel. Kao volt a legnagyobb szerelmem. Senki sem érhet a nyomába se. Valahol, a szívem egy rejtett zugában még mindig hiányzik, vonz magához. Talán még mindig szeretem. Több férfival volt dolgom hét év alatt, de mindben Kaorut kerestem, de semmi. Ők csak egyszerű halandók, míg ő az IGAZI.

- Kaoru – sóhajtom a számomra oly becses nevet.

Ha lehunyom a szemem, könnyedén magam elé tudom képzelni csillogó szemét, helyes arcát, tetoválásait, formás fenekét…

Egy kopogás szakít ki fantáziálásomból.

- Mi a…? Nem várok senkit – motyogom.

Megyek és kinyitom az ajtót, míg a biztonsági lánc engedi.

- Rég láttalak Totchi – mosolyog fantáziám megtestesülése.

- Kao… - motyogom.

- Van rám pár perced? Beengedsz?

- Gyere – akasztom ki a láncot, és tárom ki az ajtót.

Félre állok, hogy be tudjon jönni. Míg leveszi cipőjét, bezárom az ajtót. Kaoru jól tartja magát, még mindig szexi a feneke, bár, kicsit pocakos lett.

- Kérsz valamit? Sört? – indulok a konyha felé.

- Csak vizet, vezetek.

Hozom a kért üdítőt, én maradok a kólánál. Leülünk a nappaliba, ahol Kao nagyot néz a papíroktól roskadozó dohányzóasztalon.

- Rosszkor jöttem? – kérdi.

- Nem igazán. Épp szünetet tartok – kortyolok italomba.

- Tudom, hogy nem épp barátként váltunk el,…

- Ne kezd újra. Azon már túl vagyunk. Felejtsük el - vágok közbe.

- Ahogy akarod. Amiért jöttem: basszerozol még?

- Nincs sok időm, meg banda se. Úgyhogy nem – ez nem teljesen igaz, de azt nem kell tudnia.

- Ugye nem várod, hogy mindezt elhiggyem? Pont te, akinek az élete a zene, ne művelné?

- Az régen volt. Az a Toshiya már nincs.

- Egy frászt nem.

- Miért jöttél? Miért érdekel, hogy zenélek-e? Veled ellentétben nem bírtam megmaradni a zeneiparban, mert mindig a bandára emlékeztetne. Ezért…

- Épp ezért jöttem. Mert újra akarom kezdeni.

- Mit?

- A bandát.

- Viccelsz? – hitetlenkedem.

- Olyannak ismersz?

- Mindegy mit mondok, ha a többiek nem akarják.

- Tévedsz Totchi. Kyo és Die már rábólintott.

Elgondolkodva állok fel, és az ablakhoz lépve nézem a várost.

- Miért? Miért akarod újra kezdeni?

- Ez az életem, ahogy a többieknek, és neked is. Senki sem tudott véglegesen elszakadni a zenétől. Ez életet minket.

- Mégis feloszlottunk.

- Lehet, de most újra kezdhetjük. Még nem késő. Ezúttal a Dir en Grey örökké élni fog.

- Gondolod?

- Nem, tudom. Mit mondasz?

Elgondolkodom szavain. Kell pár pillanat, míg megemésztem.

- Mi lesz a régi dolgokkal?

- Most megbeszéljük, és nem követjük el még egyszer azt a hibát, hogy bármit is eltitkolunk egymás elől. Mit mondasz Toshi?

Mélyet sóhajtok, és elgondolkodom a szavain. Igaza van, mint mindig. Ez volt minden vágyam, hogy újra legyen Dir en Grey, akkor most mégis mi a faszért kéretem magam? Főleg, hogy Kaokao kér? Mégis mire várok?

- Hogy döntesz? – az üvegben látom, hogy mögém lép.

- Jól van – fordulok felé – Próbáljuk meg. De tudd meg, hogy utállak.

Ijedten néz.

- Mindig el tudod érni, hogy elgyengüljek, és rábólintsak az ötleteidre. Pont, mint régen – mosolygok.

- Azóta sok minden változott – elhúzza szép ívű ajkait.

- Mi magunk is – értek egyet.

- Ha ennyit akartál, kérlek, menj el. Sok dolgom van még.

Nem szívesen küldöm el. Nagyon örülök, hogy láthatom, de ki se látszom a munkából.

- Oké, ezen a számon elérsz – nyújt egy névjegyet.

- Mikor hívhatlak?

- Bármikor.

- Mint régen – mosolygok halványan.

- Majd egy kávé mellett megbeszéljük a részleteket, vigyázz magadra – mosolyog, és elmegy.

Kaoru pov

Ez a találkozó jobban sikerült, mint remélni mertem. Most sikerült az, ami régen nem. Felnőtt emberként beszéltünk egymással. Ami történt, az megtörtént, azt már nem tehetjük meg nem törtté. Csak rontottunk volna a helyzeten, ha felemlegetünk minden régi sérelmet.

Jó volt viszont látni a basszistát, furcsa érzések kavarognak bennem. Mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára, de ott volt a távolságtartás is. Furcsa ez a kettősség. Bármennyire próbálnám tagadni, hiányzott a srác. Jó lenne, ha minden újra olyan lenne, mint régen, de már sose lesz olyan. Ahhoz túl sok minden történt, és mi is megváltozunk. Mindketten követtünk el hibákat, amit nem tehetünk, semmissé bármennyire is akarnánk. Pontosan ezek miatt nem lehet semmi sem olyan, mint évekkel ezelőtt.

Otthon fáradtan szállok ki a kocsiból. Mikor értem haza? Fáradtan lépek be a lakásba, és veszem le a cipőt.

- Hogy ment? – fogad Kyo.

- Beleegyezett, de nem tudtunk sok mindent megbeszélni, mert dolgoznia kellett.

- Ne már! – nyafog.

- Türelem. Mindenki éli a maga életét. Nem várhatod el, hogy mindent félre dobjanak. Ezen kívül, ne feledd, hogy még Shinyát is meg kell találni.

Türelmetlenül felmorran. Sose a türelméről volt híres.

- Nem tudnál csinálni valamit?

- Azt teszem, de nem tudok csodát tenni. Ők nem hülyék, van saját életük, amit nem fognak csak úgy félre dobni. Nem olyan egyszerű, mint régen.

- Akkor se volt az, de akarták, akartuk. Zenészek akartunk lenni.

- Igen, így volt, de az óta sok minden változott. Mi magunk is.

- Hogy van Toshi? – vált hirtelen lágy hangra.

- Jól van, majd egy kávé mellett megbeszélem vele a részteletek a bandával kapcsolatban.

- Az jó, örülök – ártatlan mosoly jelenik meg szája szegletében.

Mobilom szakítja félbe beszélgetésünket. A Silent Death főnöke. Azt akarja, hogy holnap menjek be, mert őrültekháza van. Semmi kedvem, de papíron még mindig én vagyok a menedzserük.

10. fejezet

Kyo pov

A megbeszéltek szerint, ebben az étkezdében találkozom Yoshikivel. Csak tudnám, hol tekereg. Már itt kéne lennie. Bezzeg ő késhet, mi nem. Micsoda dolog ez? Ő nevelte belénk a pontosságot, erre ő késik.

- Bocs, nagy a forgalom – ül elém.

- Végre – morranok.

- Ahogy látom, a régi vagy – állapítja meg.

- Igen. Kao mondta, hogy szemmel tartottál minket. Elmondod mi lett a cuccaimmal?

- A verseidet és szövegeidet már odaadtam Kaorunak. A lemezgyűjteményed nálam van, azt meg tudtam menteni.

- Nem inkább behúztad? – cukkolom.

- A lakásodat eladták másoknak. A bútorok, minden egyéb el lett árverezve.

- Semmi nem maradt?

- A fényképek, meg a személyes tárgyaid nálam vannak.

- Kösz – nyugszom meg.

Legalább maradt valami. A lakás és a bútorok most nem érdekelnek, csak az a kevés számomra fontos holmi, amit Yoshiki megmenekített.

Rendelünk valami ehetőt, addig faggatom a dobost, hogy mi a helyzet. Jó vele újra beszélgetni. Ebéd után fizetünk, és megyünk.

- Átmehetek most a holmimért? – kérdezem félénken.

Egy pillanatra furcsán néz rám, aztán bólint. Beülünk a kocsiba, és megyünk.

- Kyo, minden rendben? – kérdi gyanakodva, mikor nagyon elbambulok.

- Persze, mi baj lenne? – mosolygok továbbra is.

- Csak kicsit másnak tűnsz.

- Csak elgondolkodtam.

Furcsa pillantásokat vet rám, de bólint. Nem igen szólalok meg, míg meg nem érkezünk. Hatalmas szemekkel nézek körbe a házban. Szép rendben van minden.

- Nahát – nyögöm.

- Kérsz valamit?

- Nem, köszönöm.

- Gyere, ennyit tudtam megmenteni – vezet a nappaliba.

Leülök a kanapéra, és nézelődök. Egy hatalmas dobozt rak elém. Belekotrok, egy csomó CD, fényképalbumok, bekeretezett képek, pár könyv, mappában rajzok, ékszerek. Majd egy nagyobb zsákot is előszed a szekrényből.

- Pár ruhád is van.

- Hogy-hogy ennyi mindent eltettél?

- Reméltem, hogy egyszer visszatérsz – mosolyog.

- Ez mind az enyém? – nézek meglepetten a cuccokra.

- Igen.

- Tényleg? Ezek közül, nem sokra emlékszem. Csak annyi rémlik, hogy régen voltak ilyenjeim – mutatok fel pár ékszert.

- Gyere, mesélek – telepszik mellém.

Átlapozgatom a fényképeket, és mesélni kezd nekem. Figyelmesen hallgatom, és bólogatok, ha közös emlékeket idéz fel. A Dir en Grey-ről leginkább ő mesél, aminek nagyon örülök.

Estig beszélgetünk, jót nevetünk. Egy üveg bort is hozott. Azt jókedvűen elfogyasztottuk.

Este Yoshiki hívott nekem egy kocsit, és hazavitetett a holmimmal együtt. Vígan dúdolgatva lépek be a lakásba. Kao még nincs itthon. Leveszem a cipőm, és a nappali közepére telepedve nézegetem megmaradt motyómat.

Kulcszörgésre figyelek fel.

- Megjöttem! – kiáltja Kao.

- Nappali! – válaszolok.

- Ezek meg? – mutat a cuccokra meglepetten Leader-sama.

- Yoshiki megmentette őket – vigyorgok.

Leül mellém, és beszélgetünk. Mint valami hatalmas eseményt, úgy mesélem az új információkat. Lehet, hogy ezzel untatom, mert ezt ő is tudja, de nem érdekel. Nekem nagy élmény.

- Erre emlékszel? Az Apocalypticával léptél fel – mosolyogva mutat egy képre.

- Persze, miért ne emlékeznék, ha ott voltam? – jegyzem meg kissé furcsálkodva.

Rám pillant, és alaposan megnéz magának. Hatalmasakat pislogok, nem értem miért vizslat ennyire.

- Kyo? – kérdi gyanakodva.

- Aha – nyögöm – ki más lennék?

- Nem, semmi – rázza meg a fejét.

Egy vállrándítással elintézem. Kiszedem az egyik CD-t, és a lejátszóba téve, elindítom. Az egyik kedvenc albumom az X Japantól.

- Még több nosztalgia? – mosolyog Kao.

- Aha – mosolygok elégedetten – szedd elő a gitárod!

- Mi?

- Ne kéresd magad! Elő a gitárral! Te mondtad, hogy bandát akarsz, nem?

- De…

- Akkor meg? Gyakorolni is kéne, nem gondolod? Hogy nézne ki, ha kidőlnél koncert közben?

Mikor felfogja, igazam van, felemeli a seggét, és előszedi régi hangszerét. Leül, és pengetni kezd. Nem kell sok, és énekelni kezdek. Nem kell sok, és a saját számainkat adjuk elő. Egész este zenélünk, csak hajnalban térünk nyugovóra. Kao hamar elalszik. Én a sötét plafont bámulom, és a múlton merengek. Nem értem miért volt olyan furcsa Kaoru és Yoshiki. El is felejtettem megkérdezni, mi van Die-vel. Mindegy, majd reggel kifaggatom.

Kaoru pov

Kyo határozottan furcsa. Egyik pillanatban visszahúzódó, félénk, a másikban a régi, morgós. Mi a fene folyik itt? Mi van vele? oké, régen is furcsa volt, de most túltesz magán.

Csak pár órát tudok aludni, de nem baj. Reggel a konyhában találkozom a törpével, épp kávét főz.

- Jó reggelt – ásítok egy nagyot.

- Neked is. Dalolj madárkám, mi van Dievel?

- Te vagy a dalos pacsirta, nem én.

- Inkább nyögd ki mi van vele.

- Támogatja az ötletem, de nagyon kicsúszott alól a talaj. Kabukicho egy lepukkant részén lakik, egy düledező bérházban. Egy kocsmában dolgozik csaposként, egy másikban mg fellép zenélni, ha hívják. Se kocsi, két gitárja maradt meg, nagyjából akkor lyukban él, mint a nappalim. Azon a környéken még nappal se szívesen mászkálnék, nemhogy este…

Megdermed egy pillanatra, és maga elé bámul. Tétován pillant rám, szemében tükröződik az értetlenség, és a döbbenet.

- Mi lett vele? Hogy jutott idáig? – hitetlenkedik.

- Nem tudom, nem mondta. De mindenképp segíteni akarok neki.

- Akkor szedjük össze Toshit és Shinyát, minél előbb.

- Nyugi – intem le – Nem olyan egyszerű.

- Miért? Te vagy a nagy vezető! Te mindenre képes vagy! Olyan nincs, amit te ne tudnál megoldani! – teljesen kétségbeesett a hangja.

A szemébe nézek, és ledöbbenek. Teljesen más a tekintete. Olyan, mint mikor a pszichiátrián találkoztam vele. Egyre különösebb ez a helyzet. Inkább nem szólok, mert láthatóan, ő ezt nem veszi észre. Kétségbeesetten nyüszög, és kérlel, míg nem veszem kézbe a telefonom, és próbálok infót szerezni Toshiról. Megrohannak a régi emlékek. Nem tagadhatom, kicsit tartok a találkozástól. Nem tudom, hogy fogunk reagálni. Nem túl szépen váltunk el. Ahogy azt se tagadhatom, hogy közünk volt a banda feloszlásához.

Sokáig tart míg találok valakit, aki megadja nekem Toshi főnökének a nevét és a számát. Nem hívom azonnal a fickót, elég ideges vagyok. Ha ez nem lenne elég, Yu felhív, hogy bajok vannak. Átküldi a papírok, szóval a laptop előtt gyökeret eresztek, és próbálok összehozni valami használhatót. Késő estig szenvedek, vitatkozom a főnökkel, meg a bandával. Mikor kikapcsolom a laptopot, azt hiszem kifolyik a szemem.

- Tessék, jól fog esni – nyom a kezembe egy sört Kyo.

- Kösz.

- Új banda?

- Ne is mond. Úgy két éve szenvedek velük. Azt hiszik, hogy már most a Dir e Grey szintjén vannak, kés azt gondolják, pár év, és az X Japanon is túltesznek.

Horkan egyet.

- Tudnak valamit?

- Szart se. Az énekesnek hamis a hangja, egyedül a dobossal lehet kezdeni valamit.

- Miért nem hagyod őket a picsába?

- Szerinted akkor honnan lenne pénzem?

- Igaz – fintorog – amíg dolgoztál, összeszedtem a verseimet, és holnap majd elviszem a kiadóhoz. Nem árt kicsit aktivizálni magam, meg besegíteni a költségekbe.

- Ennek örülök.

- Tochiról van hír?

- Annyi, hogy most külföldön van, és nagyon sok a munkája. A főnöket azt mondta, várjak egy hetet.

- Ne már! – nyafog.

- Nyugi, egy hét nem a világ vége.

Az elkövetkező egy hét elég nehéz. Kyo „hangulat változásai” egyre furcsábbak. Mintha egyszer ő lenne, máskor meg egy másik személy. Mintha Kyo és Tooru lenne. Nem vagyok szakértős, sőt, még csak nem is értek hozzá, de kezdek arra gyanakodni, hogy Kyo tudathasadásos. Az egyik személyiség az énekes, a másik meg akivel a pszichiátrián találkoztam. Egy idő után ez neki is feltűnt, de nem igen zavarta, így nem is foglalkozik vele, ahogy én sem. De ahogy egyre telik az idő, egyre biztosabb vagyok az elméletemben.

Kyo intézi az ügyeit, nem igen találkozunk a munka miatt. Dievel többször találkozom, és egy ebéd mellett beszélgetünk. Nagyon lefogyott, szörnyen néz ki.

9. fejezet

Die pov

Mintha csak tegnap történt volna, hogy az arénából kilépve búcsút intettünk egymásnak, és elváltak útjaink. Pedig már hét éve. Hét nyomorult éve ért véget minden, ami az életemet jelentette. Kyo nem bírta, és a droghoz fordult segítségért. Nem tudom mennyi ideje használta, mikor Kaokao rájött. Előbb, vagy utóbb mindent megtud. Attól kezdve figyelte Kyo minden lépését, de ezzel csak rontott a helyzeten. Nem tehetett róla, féltette az énekest. De az se tett jót neki, hogy pont akkor szakítottak Toshival. Hatalmas balhékat csaptak, még a legkisebb nézeteltérésből is. Shini mindig a pontosságáról volt híres, de akkor folyamatosan elkésett, nem figyelt, idő előtt lelépett a próbáról, interjúkról is majdnem elkésett, nagyon szétszórt lett. Nem telt el úgy nap, hogy Kao ne veszekedett volna vele. Akkor nagyon sajnáltam Shinyát, de nem adott semmi értelmes választ a viselkedésére. Én se voltam kivétel, ha megtalált, engem se kímélt. És ez ment hónapokon keresztül, egészen a búcsúkoncertig. Ott vége lett mindennek. A folytonos veszekedésnek, feszültségnek, morgásnak, mindennek. Akkor úgy gondoltam, jobb így, de tiszta fejjel végiggondolva, talán megoldhattuk volna. Ha le tudunk ülni, és higgadtan megbeszéljük, talán nem így lett volna. Talán. Hányszor mondogattam ezt az évek alatt…

Hatalmas robaj szakít ki gondolataimból. Morogva kelek ki az ágyból, és trappolok az ajtóhoz. Kezd nagyon elegem lenni a szomszédokból. A baloldali lakásban, folyton veszekszik a házaspár, gyakran törnek-zúznak. Egyszer nem tudom mit műveltek, de az a pár kép, ami a falamon van, leesett. Ha valaki szólni mert, még nekik állt feljebb. A tököm tele van velük. Az nem zavarja őket, hogy tőlük zeng ez a kibaszott nyomortanya, de mikor én gitározok, rám akarják hívni a zsarukat. Kurvára elegem van belőlük. A jobb oldali szomszéd viszonylag jobb. A hangok onnan jönnek, és ahogy hallom, kezd eldurvulni. Kitárom az ajtót, át megyek hozzá. A nyitott ajtóból látom, hogy egy részeg épp hasba rúgja a földön fetrengő lányt. Gondolkodás nélkül kapom el a fickót, és behúzok neki. Megtántorodik, megütne. Kivédem gyenge próbálkozását, kap még egyet. Könnyedén kilököm a folyosóra, botladozva elszalad. Megvetően felhorkanok, és visszamegyek a lakásba. Letérdelek Miyuki mellé, és felültetem.

- Jól vagy? – kérdezem.

- Igen, köszönöm, Die-kun – ölel meg.

Könnyes a szeme, felrepedt ajkaival szívszorító látvány.

- A te érdekedben, válogasd meg jobban a férfiakat.

- Tudom, de nem tehetem meg, mert nagyon kell a pénz.

- Mit érsz vele, ha legközelebb megölnek?

Bűnbánóan lehajtja a fejét, én pedig elhúzom a szám. Csak húsz éves, de már prosti.

- Kell segítség? – terelem a témát.

- Nem, köszönöm. Nagyon kedves vagy Die-kun. Meg se tudom eléggé hálálni. Bármikor jöhetsz, neked ingyen is, amit csak akarsz.

- Oké – hagyom rá.

Visszamegyek a lakásomba. Miyuki aranyos lány, párszor segítettem már neki. Mivel nincs semmije, a testével akar fizetni. Nem tudok igazán mit kezdeni vele, mert… túl fiatal, kis túlzással a lányom is lehetne. Nem arról van szó, hogy taszít a gondolat, mert már voltam vele, de nem akarom kihasználni. Ő szeret engem, de nem tudok rá nőként tekinteni.

Fáradtan nézek a faliórára, és jövök rá, hogy mennem kell. Egy újabb fárasztó, és rohanással teli délután, aztán mehetek fellépni. Összekapom magam, vállamra veszem gitárjaimat, és megyek. Elszorul a torkom, mert ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha próbára kéne menni, de mégse. Mert annak már vége. Sose tudtam igazán túltenni magam rajta, mert még mindig zenélek, de csak az árnyéka vagyok régi önmagamnak.

Utálom ezt a környéket, napirendszerességgel járnak erre a zsaruk, az is teljesen normális, ha egy hajléktalant kell kidobnom a lépcsőházból, vagy egy drogos nyöszörög a falnak dőlve, és repül. A kurvákról már ne is beszéljünk. Sokról el se tudom dönteni, hogy férfi vagy nő, esetlen a kettő közti átmenet.

- Hé, szépfiú, mi lenne, ha elszórakoznánk? – billeg elém az egyik.

- Rémálmaim – vetem oda, és ott hagyom a francba.

Sértetten kiabál utánam, de nem érdekel. Ha lenne is annyi fölösleges pénzem, hogy kurvázzak, inkább vennék pár normális ruhát. Ez a gatya is a végét járja, kezd túlzottan elkopni.

Egy lepukkant kocsma emelvényén gitározok, és éneklek. Általában véletlenszerűen, de néha a hallgatóság választ dalt, ha van józan köztük, és még beszédképes. Inkább nem mondok rájuk semmit, úgy se éri meg, mert még a végén én húzom a rövidebbet. Sajnos elég sok Dir en Grey számot kérnek. Nem szívesen adom elő ezeket, csak elmélyítik a már így is szakadékként tátongó sebeimet. Szánalmasnak érzem magam, hogy nem tudom elengedni a múltat, és tovább lépni. Olyan, mintha nem akarnám elfogadni a mentőmellényt, és kapálózva próbálnék fent maradni, de csak süllyedek lefelé. A végén ebbe fogok belepusztulni, csak idő kérdése.

Lepengetem az utolsó hangokat, és vége a fellépésnek. Mélyet lélegezve próbálok lenyugodni. Mindig felkavar, ha zenélnem kell, mert mindig elvisz a múltba, amikor még volt Dir en Grey.

- De már nincs – motyogom, és összepakolok.

Gitárral a hátamon megyek a pulthoz.

- Szép volt haver – vereget vállon Ren, a pultos.

- Kösz – erőltetek egy mosolyt.

- Parancsolj – lök elém egy korsó sört, és a fizetésem, ami a bevétel egy része.

Ha ide jövök fellépni, Ren mindig meghív egy sörre.

- Mikor mehetek hozzád? – kérdi.

Nem olyan rég, a fejébe vette, hogy gitározni akar, és én tanítgatom.

- Nem tudom, talán a jövő héten – kortyolok a sörbe.

- Ennyire be vagy táblázva?

- Aha, holnap legkorábban este tízkor végzek, úgy hogy déltől bent vagyok. Aztán mehetek megint fellépni hajnalig. Ami a legjobb, hogy utána délelőttös leszek.

- Uhh… hogy bírod?

- Szarul, de kell a pénz.

Magamra hagy, mert nem azért fizetik, hogy velem pofázzon.

- Szarul festesz – telepszik mellém valaki.

Ez a hang…! Villám gyorsan fordulok a hang irányába.

- K… Kaoru – nyögöm, mintha szellemet látnék.

- Daisuke – biccent felém, és rendel egy sört.

Nem tudok megszólalni, levegőt is elfelejtek venni.

- Mit keresel itt?

- Beszélni akarok veled.

- Miről?

- Azt majd négy szem közt.

- Neked aztán van bőr a képeden. Eltűnsz hét évre, azt se tudtam, hogy élsz-e, aztán felbukkansz, mondván akarsz valamit. Csak a munkára tudsz gondolni? – csattanok fel.

- Die…

- Fejezd be! Ha csak az érdekel, amit te akarsz, és mindent leszarsz, akkor hagyj békén.

Otthagynám, de elkapja a karom.

- Hallgass meg. Ha utána is azt akarod, hogy elmenjek, megteszem.

Sokat gondoltam rá, hogy milyen lenne újra találkozni a többiekkel, de nem így képzeltem. Végül, győz a gyengébbik énem. Nem bírom itt hagyni Kaorut. Nagyon hiányzott.

- Mond – ülök vissza.

- Miután feloszlottunk, menedzserként kezdtem dolgozni, több-kevesebb sikerrel, egy ideje egy nagyobb projekten dolgozom, de kell hozzá a segítséged.

- Miért? Miért kell egy lecsúszott gitáros segítsége, mikor körülvesznek jobbnál jobb zenészek?

- Mert nekem a legjobb kell. Az pedig te vagy.

Elhúzom a szám.

- És mit találtál ki? Mit nem tudsz megcsinálni nélkülem?

Előre hajol, és a szemembe néz.

- Ha azt mondom, Dir en Grey… mit mondasz?

Félre nyelem a söröm. Mi? Ezt jól hallottam?

- Mi van? – krákogom.

- Erről akarok veled beszélni. Ezért kellesz. Megoldható, hogy most ezt megbeszéljük?

- Aha – vágom rá gondolkodás nélkül.

Intek Rennek, és megyünk. A kocsma előtt próbálok taxit hívni. Szerencsére, van annyi pénzem, hogy megengedjem magamnak ezt a luxust.

- Kocsival vagyok – szól közbe Kao.

Pislogok, de követem. Előbb is szólhatott volna. Még mindig ugyanazzal a kocsival jár, mint annak idején. Sikeresen elnavigálom a lakásomhoz.

- Dai, biztos jó felé megyünk? – kérdi gyanakodva, mikor leparkol.

- Igen.

- Azt ne mond, hogy itt laksz.

- Tudod, elég sok minden történt – szállok ki.

Csak most tudatosul bennem igazán, hogy megmutatom Kaorunak a nyomoromat. Tényleg nem az eszem miatt voltam bandatag. Többek közt Kaorut az esze miatt tartottuk. Én voltam a mosolygós szépfiú, Toshi a művész-divattervező, Kyo az őrült énekes, Shinya a szexi, és nőies dobos.

A nagy bejárati kapu nyikorogva nyílik ki. A zár már csak dísznek van. Az egyik sarokban, a kuka mellett egy fiatal srác nyöszörög. Egy újabb drogos. A karján szorítókötés, mellette a tű. Megfordul a fejemben, hogy kidobjam, de inkább nem teszem. Itt nem lesz baja, és nem az én dolgom kitenni az utcára. Volt bandatársam elhúzza a száját, és követ a lépcső felé. A falakról potyog a vakolat, tele is vannak firkálva. Amint felérünk az emeletre, meghallom, hogy a szomszédjaimnál megint áll a bál. Zeng az egész lépcsőház.

- Mi van itt? – néz nagyot Kaoru.

- Semmi, mindig ez van. Az a legjobb, mikor a nő hajnalban kezd rikácsolni, és nem hajlandó befogni a pofáját – sóhajtok.

Pechemre, az ajtó nyitva, és az asszony, villámló tekintettel csörtet ki, és áll elém.

- Hogy mersz így beszélni rólam? Semmi közöd ahhoz, amit csinálok! – rikácsol.

- És még én vagyok a csendháborító – sóhajtok ironikusan.

- Igen! Akkora zajt csapsz, hogy még a holtak is felkelnek! Mikor végre azt remélem, hogy gondolsz másokra is, neki állsz bömböltetni valami borzalmat! Ha ma se bírsz magaddal, kihívom a rendőrséget!

- Maguktól zeng a ház!

Legszívesebben itt maradnék balhézni, de most fontosabb dolgom van. Karon ragadom vendégem, és hazamegyek. Kaoru meglepve néz körbe a lakásban. Innen tökéletesen lát mindent. Hát igen, egy lyukban élek.

- Ülj le – intek az ágy felé.

Az egyetlen székre letelepszem.

- Bocs, de nem tudlak megkínálni semmivel – elfintorodom.

Ez ciki.

- Mi történt veled? – néz rám hitetlenkedve.

- Ne most. Inkább azt mond, mit találtál ki – térek a lényegre.

- Mint mondtam, újra akarom kezdeni. Ezért kellesz. Tudom, hogy sok hibát követtünk el mindannyian, de remélem, félre tudjuk tenni a régi sérelmeket, és újrakezdhetjük.

- Hogy gondolod? Mi a terv? A többiek már tudják ezt?

- Kyo tudja, a többiekről nem tudok semmit.

- Hogy-hogy?

- Pár hónapja találkoztam Yoshikivel, és ő adta meg a kezdőlökést. Azt mondta, hogy először Kyót keressem meg, és szedjem össze. A feloszlás után, Kyo egy pszichiátrián kötött ki.

- Mi? – megdermedek. - Durván hangzik.

- Erről nem akarok most bővebben beszélni.

- Ennyire megviselte őt? – alig jutok szóhoz.

Tudtam, hogy Kyónak sokat jelent a banda, de, hogy pszichiátrián kössön ki…

- Igen. A bandával kapcsolatban nem sokat tudok mondani, nem merek igazán előre tervezni, amíg nem tudom, hogy ki egyezik bele.

- Érthető – elgondolkodom – tehát, minden a régiben lenne?

- Igen, egyelőre legyen meg a csapat, utána kerítek próbatermet.

- Semmiképpen se holnap lenne…

- Nem.

Hosszan elgondolkodom. Ez olyan, mintha fejest ugranék az ismeretlenbe.

- Benne vagyok – mondom nagy sokára – csak van egy kis gond.

- Mi?

- Csak két gitárom van.

- A többivel mi lett?

- Zaciba adtam, hogy kifizessem a számlákat.

- Ne félj, mindent megoldunk – mosolyog biztatóan – kell segítség?

- Nem, megoldom.

Megszorítja a vállam, és megy. Tenyerembe temetem az arcom. Olyan hihetetlen ez az egész. Hirtelen emlékek rémlenek fel előttem. A régi, boldog időkből. Reménykedő mosollyal nézek Kaoru után. Valami felkelti a figyelmem. Felkecmergek, és megnézem a papírdarabot az asztalon. Kao itt hagyott 100 000 yent, alatta egy fecni: tartsd meg!

- Istenem – nyögöm.

Ezt végképp nem tudom meghálálni neki. Amint lehet, visszaadom. Viszonylag megkönnyebbülve térek nyugovóra. Végre látom a fényt az alagút végén.

8. fejezet

Kyo pov

Nappal minden szép, és tökéletes. A lehetőségekhez képest, nagyon boldog vagyok. Főleg, amikor írok, vagy Kaoval elmegyünk sétálni a környékre. Párszor egyedül megyek a boltba, és pár helyre. De ez csak a látszat. Minden jó, csak addig tart, míg le nem fekszem aludni. Akkor kezdődik, az igazi borzalom. A szörnyek újra körülvesznek, szólongatnak, hogy menjek hozzájuk. Félek, nem tudom, mit csináljak. Kezdek megőrülni? Ezt, nem akarom! Normális életet akarok! Mit vétettem, hogy ezt kapom? Valaki segítsen, könyörgöm!

Egyik este, Kaoru a kanapén ül, és a focimeccset nézi. Bizonytalanul állok elé. Félek elmondani neki, hogy mit álmodom, nem akarom, hogy azt higgye, őrült vagyok, és visszavigyen.

- Mi a baj? – pillant rám.

- Beszélhetnénk?

- Persze, mondd.

- Álmomban, ismét felbukkantak a szörnyek, meg a démonok. Azt akarják, hogy velük menjek. Kérdezgetik, hogy miért félek tőlük, miért nem megyek velük, azt is mondják, hogy rég láttak,… félek,… nem akarom, hogy elkapjanak! – A végére teljesen kétségbeesem.

Kaoru elgondolkodva hümmög, és a szakállát kezdi piszkálni.

- Ne félj tőlük – szólal meg nagy sokára –, ők csak jót akarnak neked. Nem kell félned, nem fognak bántani.

- Mi? Te meg vagy húzatva? Azok az izék… - tiltakozom.

- Kérlek, figyelj rám. Ismersz, tudod, hogy sose akartam neked rosszat.

- Igen, csak jót akartál – ismerem be.

- Most is, ezt akarom. Hidd el nekem, ha azt mondom, nem lesz semmi baj. Ne menekülj előlük, nem fognak bántani.

- Biztos?

- Igen.

Bizonytalanul bólintok. Hinni akarok neki, de félek. Ha álmomban támadnak rám, Kaoru nem tud segíteni.

- Ne félj, nem lesz baj – mosolyogva próbál bíztatni.

Remeg a gyomrom, nagyon félek. Bemegyek a szobámba, és lefekszem. Fülig betakarózom, remegve összegömbölyödöm, és várok. Fogalmam sincs hogyan, de csodák csodájára, álom jön a szememre.

Egy sötét helyen állok, egy kövesút vezet a semmibe. Hörgés, morgás, sikolyok vesznek körbe. Félelmemben zihálok, körbe-körbe forgok, hogy megtaláljam a hang forrását, de mindenhol ott van.

- Kyo, Kyo,… mi a baj? Mitől félsz? – kérdez,i egy mézes-mázos hang.

Rettegve forgok körbe, de nem látom sehol. Karmok csikorognak a kövön, felém közeledik. Mikor a tarkómon érzem a bűzös leheletét, nem bírom tovább, futásnak eredek. Párszor, majdnem hasra esem a saját lábamban, de nem állhatok meg. Hiába kiabálok segítségért, nincs itt senki, csak a szörnyek. Előttem megjelenik, egy kígyószerű förmedvény.

- Végre itt vagy, Kyo. Rég láttalak – vigyorog rám.

Itt a vége, nincs tovább. Megpillantok egy utat, és ismét futásnak eredek. Felrémlenek bennem Kaoru szavai, hogy nem lesz bajom, ha hagyom, hogy elkapjanak, ne féljek. Félek, de azt is tudom, hogy Kao soha nem hazudott nekem, mindig jót akart. Akkor, miért ne lenne így most? Miért most hazudna nekem? Megbotlom, és megállok. Fogalmam sincs miért, de nem futok tovább. Talán Kaoru szavai miatt, talán nem, de nem futok tovább. Mély levegőt veszek, és várok… várom az elkerülhetetlent. Szörnyek tömege veti rám magát.

Kipattannak a szemeim, és zihálva felülök. Fejemre szorítom a kezem.

- Mi a franc történt? – nyögöm.

Majd’ szétszakad a fejem, úgy fáj. Visszadőlök, és gondolkodni próbálok. Kis idő után, minden eszembe jut. A feloszlás, a pszichiátria, Kaoru gondoskodása… Minden.

- Bassza meg – morgom.

Lerúgom a takarót, és átmegyek a mellettem lévő szobába, bandatársamhoz. Kaoru mélyen alszik, de az ajtó nyikorgására felébred.

- Hm? – próbál rám fókuszálni.

- Na, mi van? Nem is örülsz, hogy látsz? – Gúnyos mosoly kúszik ajkaimra.

- Kyo? – nyöszörög félálomban.

- És még te panaszkodsz, hogy lustálkodom, mikor te, még rajtam is túlteszel.

- Kyo, te vagy az? – ül fel.

- Nem, a Fogtündér. Kit vártál?

- Mit akarsz? – dörzsöli meg a szemét.

- Beszélni, most.

Elfoglalom a kanapét. Nem kell sokat várnom, és megjelenik egy nagyon kómás Kaoru. Mikor kipislogja az álmot a szeméből, alaposan végigmér.

- Mi az? Nem hiszed el, amit látsz? – grimaszolok.

- Újra a régi vagy – állapítja meg.

- Igen, szóval készülj fel, mert kérdéseim vannak.

Kaoru pov

Nem tudom, mi folyik itt, de úgy néz ki, Kyo újra a régi. Megváltozott a kisugárzása, a szemében is a régi tűz ég. Hihetetlenül megkönnyebbülök, és nagyon örülök. Kell kis idő, míg észhez térek. Az álom kiment már a szememből, hiába kezd még csak hajnalodni.

- Mondd, ne kímélj – megyek a konyhába.

- Kezdetnek elmondod, mi van a lakásommal? – követ.

- Ha jól tudom, már eladták valakinek – kezdek kávét főzni.

- Bassza meg… - morog – a cuccaim?

- A szövegeid, a verseid nálam vannak. Nemrég Yoshiki elküldte. Ne kérdezd, hogy szerezte meg.

- Legalább valami megmaradt. Más holmim?

- Yoshikit kérdezd. Ő végig szemmel tartott minket.

- Oké, majd kifaggatom.

- Nehogy most hívd, mert elevenen megnyúz.

- Sejtettem – mosolyog – téged mindig jobban szerettelek. Nem vagy olyan mogorva, mint ő.

- Ezt tőled bóknak veszem.

- Nagyon helyes, mert annak szántam.

- Micsoda kegy – húzom el a szám.

- Kösz, hogy kihoztál onnan – motyogja.

- Szóra se érdemes.

- Hogyan tovább? – veszi el a lefőtt kávét.

- Összeszedem a társaságot, és ha minden jól megy, akkor újra összeállunk, és folytatjuk, mint Dir en Grey.

- És, ha nem állnak kötélnek?

- Olyan nincs.

- Helyes, ezt akartam hallani – Vigyorog, amitől kiráz a hideg. – Tudsz a többiekről valamit? – halkul el a hangja.

- Nem sokat. Toshi divattervező, elég jól megy neki. Shinya nem tudom, merre van, és úgy néz ki, hogy a száma is megváltozott. Die meg… őt a föld nyelte el.

- Ezek szerint, elhagyták a zeneipart.

- Ezek után csodálkozol?

- Nem igazán, várható volt.

- Te, mit fogsz csinálni?

- Rendbe teszem az életem – sóhajt elgondolkodva – Kao,… itt maradhatok, amíg nem találok lakást?

Felsóhajtok, és megforgatom a szemem.

- Még egy ilyen hülye kérdés, és kidoblak – szürcsölöm a kávét.

Elvigyorodik, és jót nevet.

Elkezdjük a napot. Kit keressek meg előbb? Shinyát lehetetlen megtalálni, Toshi-val nem lesz könnyű, tekintve, hogy min mentünk keresztül. Die-ről nem tudni semmit. Felhívom régi főnököm, és hosszas beszélgetés után, meg tudom, hogy miután feloszlottunk, Die tovább folytatta a zenélést. A száma, valamint a lakcíme, megváltozott. Ezen nem igazán lepődöm meg. Azon viszont igen, hogy évek óta nem tudni róla semmit. Hosszas könyörgés után, megkapom az utolsó ismertcímét. Nem értem, Die nagyszerű gitáros, miért tűnt el ennyire? A legfontosabb: hol van?

Egy idős néni fogad, egy külvárosi apartmannál.

- Jó napot, szobát szeretne? – mosolyog.

- Nem, egy barátomat keresem. Úgy tudom, itt lakik – Mutatok egy képet Die-ről.

- Hmm… - elgondolkodva nézi a képet.

- Andou Daisuke a neve.

- Igen, már emlékszem rá. Nagyon jóravaló fiú volt. Tudja, segített bevásárolni, elintézett nekem néhány dolgot.

- Itt lakik? – örülök meg.

- Sajnos, már nem. Három éve elköltözött – szomorodik el.

- Meg tudja mondani, hogy hova? Fontos lenne.

- Egy pillanat – Elkezd papírok között keresgélni.

Türelmetlenül dobolok az ujjammal. Azt reméltem, itt megtalálom Die-t, erre kiderül, hogy már rég nincs itt. Mi történt vele? Hol a francban van? Csak nem keveredett bajba?

- Nem találom a címet, de Die-kun azt mondta, hogy egy Gödör nevű kocsmában talált munkát, Kabukicho negyedben – jön elő a néni.

- Kabukicho?

- Igen.

- Köszönöm – meghajlok, és megyek.

Mi történt, hogy ott van? Kabukicho híres vörös-lámpás negyed, szóval nem tudom, mire számítsak.

A „Gödör” most nyugis, de még csak délután van. Pár óra, és felpezsdül majd az élet. A hely már most tele van. Elég felkapott lehet. A pultos a vállára dobja a törlőrongyot, és elém áll.

- Mit adhatok? – kérdi.

- Andou Daisuket keresem.

- Most nincs itt. Ma délelőttös volt. Este a „Jazz club” nevű helyen lép fel. Bajba került?

- Nem, kösz – azzal ott hagyom.

Remek, mehetek tovább. Ki kell várnom az estét, különben az életben nem találom meg Die-t.