Die pov
Mintha csak tegnap történt
volna, hogy az arénából kilépve búcsút intettünk egymásnak, és elváltak
útjaink. Pedig már hét éve. Hét nyomorult éve ért véget minden, ami az életemet
jelentette. Kyo nem bírta, és a droghoz fordult segítségért. Nem tudom mennyi
ideje használta, mikor Kaokao rájött. Előbb, vagy utóbb mindent megtud. Attól
kezdve figyelte Kyo minden lépését, de ezzel csak rontott a helyzeten. Nem
tehetett róla, féltette az énekest. De az se tett jót neki, hogy pont akkor
szakítottak Toshival. Hatalmas balhékat csaptak, még a legkisebb
nézeteltérésből is. Shini mindig a pontosságáról volt híres, de akkor
folyamatosan elkésett, nem figyelt, idő előtt lelépett a próbáról, interjúkról
is majdnem elkésett, nagyon szétszórt lett. Nem telt el úgy nap, hogy Kao ne
veszekedett volna vele. Akkor nagyon sajnáltam Shinyát, de nem adott semmi
értelmes választ a viselkedésére. Én se voltam kivétel, ha megtalált, engem se
kímélt. És ez ment hónapokon keresztül, egészen a búcsúkoncertig. Ott vége lett
mindennek. A folytonos veszekedésnek, feszültségnek, morgásnak, mindennek.
Akkor úgy gondoltam, jobb így, de tiszta fejjel végiggondolva, talán
megoldhattuk volna. Ha le tudunk ülni, és higgadtan megbeszéljük, talán nem így
lett volna. Talán. Hányszor mondogattam ezt az évek alatt…
Hatalmas robaj szakít ki
gondolataimból. Morogva kelek ki az ágyból, és trappolok az ajtóhoz. Kezd
nagyon elegem lenni a szomszédokból. A baloldali lakásban, folyton veszekszik a
házaspár, gyakran törnek-zúznak. Egyszer nem tudom mit műveltek, de az a pár kép,
ami a falamon van, leesett. Ha valaki szólni mert, még nekik állt feljebb. A
tököm tele van velük. Az nem zavarja őket, hogy tőlük zeng ez a kibaszott
nyomortanya, de mikor én gitározok, rám akarják hívni a zsarukat. Kurvára
elegem van belőlük. A jobb oldali szomszéd viszonylag jobb. A hangok onnan
jönnek, és ahogy hallom, kezd eldurvulni. Kitárom az ajtót, át megyek hozzá. A
nyitott ajtóból látom, hogy egy részeg épp hasba rúgja a földön fetrengő lányt.
Gondolkodás nélkül kapom el a fickót, és behúzok neki. Megtántorodik, megütne.
Kivédem gyenge próbálkozását, kap még egyet. Könnyedén kilököm a folyosóra,
botladozva elszalad. Megvetően felhorkanok, és visszamegyek a lakásba.
Letérdelek Miyuki mellé, és felültetem.
- Jól vagy? – kérdezem.
- Igen, köszönöm, Die-kun –
ölel meg.
Könnyes a szeme, felrepedt
ajkaival szívszorító látvány.
- A te érdekedben, válogasd
meg jobban a férfiakat.
- Tudom, de nem tehetem meg,
mert nagyon kell a pénz.
- Mit érsz vele, ha
legközelebb megölnek?
Bűnbánóan lehajtja a fejét,
én pedig elhúzom a szám. Csak húsz éves, de már prosti.
- Kell segítség? – terelem a
témát.
- Nem, köszönöm. Nagyon
kedves vagy Die-kun. Meg se tudom eléggé hálálni. Bármikor jöhetsz, neked
ingyen is, amit csak akarsz.
- Oké – hagyom rá.
Visszamegyek a lakásomba.
Miyuki aranyos lány, párszor segítettem már neki. Mivel nincs semmije, a
testével akar fizetni. Nem tudok igazán mit kezdeni vele, mert… túl fiatal, kis
túlzással a lányom is lehetne. Nem arról van szó, hogy taszít a gondolat, mert
már voltam vele, de nem akarom kihasználni. Ő szeret engem, de nem tudok rá
nőként tekinteni.
Fáradtan nézek a faliórára,
és jövök rá, hogy mennem kell. Egy újabb fárasztó, és rohanással teli délután,
aztán mehetek fellépni. Összekapom magam, vállamra veszem gitárjaimat, és
megyek. Elszorul a torkom, mert ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha
próbára kéne menni, de mégse. Mert annak már vége. Sose tudtam igazán túltenni
magam rajta, mert még mindig zenélek, de csak az árnyéka vagyok régi
önmagamnak.
Utálom ezt a környéket, napirendszerességgel
járnak erre a zsaruk, az is teljesen normális, ha egy hajléktalant kell
kidobnom a lépcsőházból, vagy egy drogos nyöszörög a falnak dőlve, és repül. A
kurvákról már ne is beszéljünk. Sokról el se tudom dönteni, hogy férfi vagy nő,
esetlen a kettő közti átmenet.
- Hé, szépfiú, mi lenne, ha
elszórakoznánk? – billeg elém az egyik.
- Rémálmaim – vetem oda, és
ott hagyom a francba.
Sértetten kiabál utánam, de
nem érdekel. Ha lenne is annyi fölösleges pénzem, hogy kurvázzak, inkább vennék
pár normális ruhát. Ez a gatya is a végét járja, kezd túlzottan elkopni.
Egy lepukkant kocsma
emelvényén gitározok, és éneklek. Általában véletlenszerűen, de néha a
hallgatóság választ dalt, ha van józan köztük, és még beszédképes. Inkább nem
mondok rájuk semmit, úgy se éri meg, mert még a végén én húzom a rövidebbet.
Sajnos elég sok Dir en Grey számot kérnek. Nem szívesen adom elő ezeket, csak
elmélyítik a már így is szakadékként tátongó sebeimet. Szánalmasnak érzem
magam, hogy nem tudom elengedni a múltat, és tovább lépni. Olyan, mintha nem
akarnám elfogadni a mentőmellényt, és kapálózva próbálnék fent maradni, de csak
süllyedek lefelé. A végén ebbe fogok belepusztulni, csak idő kérdése.
Lepengetem az utolsó hangokat,
és vége a fellépésnek. Mélyet lélegezve próbálok lenyugodni. Mindig felkavar,
ha zenélnem kell, mert mindig elvisz a múltba, amikor még volt Dir en Grey.
- De már nincs – motyogom, és
összepakolok.
Gitárral a hátamon megyek a
pulthoz.
- Szép volt haver – vereget
vállon Ren, a pultos.
- Kösz – erőltetek egy
mosolyt.
- Parancsolj – lök elém egy
korsó sört, és a fizetésem, ami a bevétel egy része.
Ha ide jövök fellépni, Ren
mindig meghív egy sörre.
- Mikor mehetek hozzád? –
kérdi.
Nem olyan rég, a fejébe
vette, hogy gitározni akar, és én tanítgatom.
- Nem tudom, talán a jövő
héten – kortyolok a sörbe.
- Ennyire be vagy táblázva?
- Aha, holnap legkorábban
este tízkor végzek, úgy hogy déltől bent vagyok. Aztán mehetek megint fellépni
hajnalig. Ami a legjobb, hogy utána délelőttös leszek.
- Uhh… hogy bírod?
- Szarul, de kell a pénz.
Magamra hagy, mert nem azért
fizetik, hogy velem pofázzon.
- Szarul festesz – telepszik
mellém valaki.
Ez a hang…! Villám gyorsan
fordulok a hang irányába.
- K… Kaoru – nyögöm, mintha
szellemet látnék.
- Daisuke – biccent felém, és
rendel egy sört.
Nem tudok megszólalni,
levegőt is elfelejtek venni.
- Mit keresel itt?
- Beszélni akarok veled.
- Miről?
- Azt majd négy szem közt.
- Neked aztán van bőr a
képeden. Eltűnsz hét évre, azt se tudtam, hogy élsz-e, aztán felbukkansz,
mondván akarsz valamit. Csak a munkára tudsz gondolni? – csattanok fel.
- Die…
- Fejezd be! Ha csak az
érdekel, amit te akarsz, és mindent leszarsz, akkor hagyj békén.
Otthagynám, de elkapja a
karom.
- Hallgass meg. Ha utána is
azt akarod, hogy elmenjek, megteszem.
Sokat gondoltam rá, hogy
milyen lenne újra találkozni a többiekkel, de nem így képzeltem. Végül, győz a
gyengébbik énem. Nem bírom itt hagyni Kaorut. Nagyon hiányzott.
- Mond – ülök vissza.
- Miután feloszlottunk,
menedzserként kezdtem dolgozni, több-kevesebb sikerrel, egy ideje egy nagyobb
projekten dolgozom, de kell hozzá a segítséged.
- Miért? Miért kell egy
lecsúszott gitáros segítsége, mikor körülvesznek jobbnál jobb zenészek?
- Mert nekem a legjobb kell.
Az pedig te vagy.
Elhúzom a szám.
- És mit találtál ki? Mit nem
tudsz megcsinálni nélkülem?
Előre hajol, és a szemembe
néz.
- Ha azt mondom, Dir en Grey…
mit mondasz?
Félre nyelem a söröm. Mi? Ezt
jól hallottam?
- Mi van? – krákogom.
- Erről akarok veled
beszélni. Ezért kellesz. Megoldható, hogy most ezt megbeszéljük?
- Aha – vágom rá gondolkodás
nélkül.
Intek Rennek, és megyünk. A
kocsma előtt próbálok taxit hívni. Szerencsére, van annyi pénzem, hogy
megengedjem magamnak ezt a luxust.
- Kocsival vagyok – szól
közbe Kao.
Pislogok, de követem. Előbb
is szólhatott volna. Még mindig ugyanazzal a kocsival jár, mint annak idején.
Sikeresen elnavigálom a lakásomhoz.
- Dai, biztos jó felé
megyünk? – kérdi gyanakodva, mikor leparkol.
- Igen.
- Azt ne mond, hogy itt
laksz.
- Tudod, elég sok minden
történt – szállok ki.
Csak most tudatosul bennem
igazán, hogy megmutatom Kaorunak a nyomoromat. Tényleg nem az eszem miatt
voltam bandatag. Többek közt Kaorut az esze miatt tartottuk. Én voltam a
mosolygós szépfiú, Toshi a művész-divattervező, Kyo az őrült énekes, Shinya a
szexi, és nőies dobos.
A nagy bejárati kapu
nyikorogva nyílik ki. A zár már csak dísznek van. Az egyik sarokban, a kuka
mellett egy fiatal srác nyöszörög. Egy újabb drogos. A karján szorítókötés,
mellette a tű. Megfordul a fejemben, hogy kidobjam, de inkább nem teszem. Itt
nem lesz baja, és nem az én dolgom kitenni az utcára. Volt bandatársam elhúzza
a száját, és követ a lépcső felé. A falakról potyog a vakolat, tele is vannak
firkálva. Amint felérünk az emeletre, meghallom, hogy a szomszédjaimnál megint
áll a bál. Zeng az egész lépcsőház.
- Mi van itt? – néz nagyot
Kaoru.
- Semmi, mindig ez van. Az a
legjobb, mikor a nő hajnalban kezd rikácsolni, és nem hajlandó befogni a
pofáját – sóhajtok.
Pechemre, az ajtó nyitva, és
az asszony, villámló tekintettel csörtet ki, és áll elém.
- Hogy mersz így beszélni
rólam? Semmi közöd ahhoz, amit csinálok! – rikácsol.
- És még én vagyok a
csendháborító – sóhajtok ironikusan.
- Igen! Akkora zajt csapsz,
hogy még a holtak is felkelnek! Mikor végre azt remélem, hogy gondolsz másokra
is, neki állsz bömböltetni valami borzalmat! Ha ma se bírsz magaddal, kihívom a
rendőrséget!
- Maguktól zeng a ház!
Legszívesebben itt maradnék
balhézni, de most fontosabb dolgom van. Karon ragadom vendégem, és hazamegyek. Kaoru
meglepve néz körbe a lakásban. Innen tökéletesen lát mindent. Hát igen, egy
lyukban élek.
- Ülj le – intek az ágy felé.
Az egyetlen székre
letelepszem.
- Bocs, de nem tudlak
megkínálni semmivel – elfintorodom.
Ez ciki.
- Mi történt veled? – néz rám
hitetlenkedve.
- Ne most. Inkább azt mond,
mit találtál ki – térek a lényegre.
- Mint mondtam, újra akarom
kezdeni. Ezért kellesz. Tudom, hogy sok hibát követtünk el mindannyian, de remélem,
félre tudjuk tenni a régi sérelmeket, és újrakezdhetjük.
- Hogy gondolod? Mi a terv? A
többiek már tudják ezt?
- Kyo tudja, a többiekről nem
tudok semmit.
- Hogy-hogy?
- Pár hónapja találkoztam
Yoshikivel, és ő adta meg a kezdőlökést. Azt mondta, hogy először Kyót keressem
meg, és szedjem össze. A feloszlás után, Kyo egy pszichiátrián kötött ki.
- Mi? – megdermedek. - Durván
hangzik.
- Erről nem akarok most
bővebben beszélni.
- Ennyire megviselte őt? –
alig jutok szóhoz.
Tudtam, hogy Kyónak sokat
jelent a banda, de, hogy pszichiátrián kössön ki…
- Igen. A bandával
kapcsolatban nem sokat tudok mondani, nem merek igazán előre tervezni, amíg nem
tudom, hogy ki egyezik bele.
- Érthető – elgondolkodom –
tehát, minden a régiben lenne?
- Igen, egyelőre legyen meg a
csapat, utána kerítek próbatermet.
- Semmiképpen se holnap
lenne…
- Nem.
Hosszan elgondolkodom. Ez
olyan, mintha fejest ugranék az ismeretlenbe.
- Benne vagyok – mondom nagy
sokára – csak van egy kis gond.
- Mi?
- Csak két gitárom van.
- A többivel mi lett?
- Zaciba adtam, hogy
kifizessem a számlákat.
- Ne félj, mindent megoldunk
– mosolyog biztatóan – kell segítség?
- Nem, megoldom.
Megszorítja a vállam, és
megy. Tenyerembe temetem az arcom. Olyan hihetetlen ez az egész. Hirtelen
emlékek rémlenek fel előttem. A régi, boldog időkből. Reménykedő mosollyal
nézek Kaoru után. Valami felkelti a figyelmem. Felkecmergek, és megnézem a
papírdarabot az asztalon. Kao itt hagyott 100 000 yent, alatta egy fecni:
tartsd meg!
- Istenem – nyögöm.
Ezt végképp nem tudom meghálálni neki. Amint lehet, visszaadom.
Viszonylag megkönnyebbülve térek nyugovóra. Végre látom a fényt az alagút
végén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése