8. fejezet

Kyo pov

Nappal minden szép, és tökéletes. A lehetőségekhez képest, nagyon boldog vagyok. Főleg, amikor írok, vagy Kaoval elmegyünk sétálni a környékre. Párszor egyedül megyek a boltba, és pár helyre. De ez csak a látszat. Minden jó, csak addig tart, míg le nem fekszem aludni. Akkor kezdődik, az igazi borzalom. A szörnyek újra körülvesznek, szólongatnak, hogy menjek hozzájuk. Félek, nem tudom, mit csináljak. Kezdek megőrülni? Ezt, nem akarom! Normális életet akarok! Mit vétettem, hogy ezt kapom? Valaki segítsen, könyörgöm!

Egyik este, Kaoru a kanapén ül, és a focimeccset nézi. Bizonytalanul állok elé. Félek elmondani neki, hogy mit álmodom, nem akarom, hogy azt higgye, őrült vagyok, és visszavigyen.

- Mi a baj? – pillant rám.

- Beszélhetnénk?

- Persze, mondd.

- Álmomban, ismét felbukkantak a szörnyek, meg a démonok. Azt akarják, hogy velük menjek. Kérdezgetik, hogy miért félek tőlük, miért nem megyek velük, azt is mondják, hogy rég láttak,… félek,… nem akarom, hogy elkapjanak! – A végére teljesen kétségbeesem.

Kaoru elgondolkodva hümmög, és a szakállát kezdi piszkálni.

- Ne félj tőlük – szólal meg nagy sokára –, ők csak jót akarnak neked. Nem kell félned, nem fognak bántani.

- Mi? Te meg vagy húzatva? Azok az izék… - tiltakozom.

- Kérlek, figyelj rám. Ismersz, tudod, hogy sose akartam neked rosszat.

- Igen, csak jót akartál – ismerem be.

- Most is, ezt akarom. Hidd el nekem, ha azt mondom, nem lesz semmi baj. Ne menekülj előlük, nem fognak bántani.

- Biztos?

- Igen.

Bizonytalanul bólintok. Hinni akarok neki, de félek. Ha álmomban támadnak rám, Kaoru nem tud segíteni.

- Ne félj, nem lesz baj – mosolyogva próbál bíztatni.

Remeg a gyomrom, nagyon félek. Bemegyek a szobámba, és lefekszem. Fülig betakarózom, remegve összegömbölyödöm, és várok. Fogalmam sincs hogyan, de csodák csodájára, álom jön a szememre.

Egy sötét helyen állok, egy kövesút vezet a semmibe. Hörgés, morgás, sikolyok vesznek körbe. Félelmemben zihálok, körbe-körbe forgok, hogy megtaláljam a hang forrását, de mindenhol ott van.

- Kyo, Kyo,… mi a baj? Mitől félsz? – kérdez,i egy mézes-mázos hang.

Rettegve forgok körbe, de nem látom sehol. Karmok csikorognak a kövön, felém közeledik. Mikor a tarkómon érzem a bűzös leheletét, nem bírom tovább, futásnak eredek. Párszor, majdnem hasra esem a saját lábamban, de nem állhatok meg. Hiába kiabálok segítségért, nincs itt senki, csak a szörnyek. Előttem megjelenik, egy kígyószerű förmedvény.

- Végre itt vagy, Kyo. Rég láttalak – vigyorog rám.

Itt a vége, nincs tovább. Megpillantok egy utat, és ismét futásnak eredek. Felrémlenek bennem Kaoru szavai, hogy nem lesz bajom, ha hagyom, hogy elkapjanak, ne féljek. Félek, de azt is tudom, hogy Kao soha nem hazudott nekem, mindig jót akart. Akkor, miért ne lenne így most? Miért most hazudna nekem? Megbotlom, és megállok. Fogalmam sincs miért, de nem futok tovább. Talán Kaoru szavai miatt, talán nem, de nem futok tovább. Mély levegőt veszek, és várok… várom az elkerülhetetlent. Szörnyek tömege veti rám magát.

Kipattannak a szemeim, és zihálva felülök. Fejemre szorítom a kezem.

- Mi a franc történt? – nyögöm.

Majd’ szétszakad a fejem, úgy fáj. Visszadőlök, és gondolkodni próbálok. Kis idő után, minden eszembe jut. A feloszlás, a pszichiátria, Kaoru gondoskodása… Minden.

- Bassza meg – morgom.

Lerúgom a takarót, és átmegyek a mellettem lévő szobába, bandatársamhoz. Kaoru mélyen alszik, de az ajtó nyikorgására felébred.

- Hm? – próbál rám fókuszálni.

- Na, mi van? Nem is örülsz, hogy látsz? – Gúnyos mosoly kúszik ajkaimra.

- Kyo? – nyöszörög félálomban.

- És még te panaszkodsz, hogy lustálkodom, mikor te, még rajtam is túlteszel.

- Kyo, te vagy az? – ül fel.

- Nem, a Fogtündér. Kit vártál?

- Mit akarsz? – dörzsöli meg a szemét.

- Beszélni, most.

Elfoglalom a kanapét. Nem kell sokat várnom, és megjelenik egy nagyon kómás Kaoru. Mikor kipislogja az álmot a szeméből, alaposan végigmér.

- Mi az? Nem hiszed el, amit látsz? – grimaszolok.

- Újra a régi vagy – állapítja meg.

- Igen, szóval készülj fel, mert kérdéseim vannak.

Kaoru pov

Nem tudom, mi folyik itt, de úgy néz ki, Kyo újra a régi. Megváltozott a kisugárzása, a szemében is a régi tűz ég. Hihetetlenül megkönnyebbülök, és nagyon örülök. Kell kis idő, míg észhez térek. Az álom kiment már a szememből, hiába kezd még csak hajnalodni.

- Mondd, ne kímélj – megyek a konyhába.

- Kezdetnek elmondod, mi van a lakásommal? – követ.

- Ha jól tudom, már eladták valakinek – kezdek kávét főzni.

- Bassza meg… - morog – a cuccaim?

- A szövegeid, a verseid nálam vannak. Nemrég Yoshiki elküldte. Ne kérdezd, hogy szerezte meg.

- Legalább valami megmaradt. Más holmim?

- Yoshikit kérdezd. Ő végig szemmel tartott minket.

- Oké, majd kifaggatom.

- Nehogy most hívd, mert elevenen megnyúz.

- Sejtettem – mosolyog – téged mindig jobban szerettelek. Nem vagy olyan mogorva, mint ő.

- Ezt tőled bóknak veszem.

- Nagyon helyes, mert annak szántam.

- Micsoda kegy – húzom el a szám.

- Kösz, hogy kihoztál onnan – motyogja.

- Szóra se érdemes.

- Hogyan tovább? – veszi el a lefőtt kávét.

- Összeszedem a társaságot, és ha minden jól megy, akkor újra összeállunk, és folytatjuk, mint Dir en Grey.

- És, ha nem állnak kötélnek?

- Olyan nincs.

- Helyes, ezt akartam hallani – Vigyorog, amitől kiráz a hideg. – Tudsz a többiekről valamit? – halkul el a hangja.

- Nem sokat. Toshi divattervező, elég jól megy neki. Shinya nem tudom, merre van, és úgy néz ki, hogy a száma is megváltozott. Die meg… őt a föld nyelte el.

- Ezek szerint, elhagyták a zeneipart.

- Ezek után csodálkozol?

- Nem igazán, várható volt.

- Te, mit fogsz csinálni?

- Rendbe teszem az életem – sóhajt elgondolkodva – Kao,… itt maradhatok, amíg nem találok lakást?

Felsóhajtok, és megforgatom a szemem.

- Még egy ilyen hülye kérdés, és kidoblak – szürcsölöm a kávét.

Elvigyorodik, és jót nevet.

Elkezdjük a napot. Kit keressek meg előbb? Shinyát lehetetlen megtalálni, Toshi-val nem lesz könnyű, tekintve, hogy min mentünk keresztül. Die-ről nem tudni semmit. Felhívom régi főnököm, és hosszas beszélgetés után, meg tudom, hogy miután feloszlottunk, Die tovább folytatta a zenélést. A száma, valamint a lakcíme, megváltozott. Ezen nem igazán lepődöm meg. Azon viszont igen, hogy évek óta nem tudni róla semmit. Hosszas könyörgés után, megkapom az utolsó ismertcímét. Nem értem, Die nagyszerű gitáros, miért tűnt el ennyire? A legfontosabb: hol van?

Egy idős néni fogad, egy külvárosi apartmannál.

- Jó napot, szobát szeretne? – mosolyog.

- Nem, egy barátomat keresem. Úgy tudom, itt lakik – Mutatok egy képet Die-ről.

- Hmm… - elgondolkodva nézi a képet.

- Andou Daisuke a neve.

- Igen, már emlékszem rá. Nagyon jóravaló fiú volt. Tudja, segített bevásárolni, elintézett nekem néhány dolgot.

- Itt lakik? – örülök meg.

- Sajnos, már nem. Három éve elköltözött – szomorodik el.

- Meg tudja mondani, hogy hova? Fontos lenne.

- Egy pillanat – Elkezd papírok között keresgélni.

Türelmetlenül dobolok az ujjammal. Azt reméltem, itt megtalálom Die-t, erre kiderül, hogy már rég nincs itt. Mi történt vele? Hol a francban van? Csak nem keveredett bajba?

- Nem találom a címet, de Die-kun azt mondta, hogy egy Gödör nevű kocsmában talált munkát, Kabukicho negyedben – jön elő a néni.

- Kabukicho?

- Igen.

- Köszönöm – meghajlok, és megyek.

Mi történt, hogy ott van? Kabukicho híres vörös-lámpás negyed, szóval nem tudom, mire számítsak.

A „Gödör” most nyugis, de még csak délután van. Pár óra, és felpezsdül majd az élet. A hely már most tele van. Elég felkapott lehet. A pultos a vállára dobja a törlőrongyot, és elém áll.

- Mit adhatok? – kérdi.

- Andou Daisuket keresem.

- Most nincs itt. Ma délelőttös volt. Este a „Jazz club” nevű helyen lép fel. Bajba került?

- Nem, kösz – azzal ott hagyom.

Remek, mehetek tovább. Ki kell várnom az estét, különben az életben nem találom meg Die-t.