2. fejezet

Toshiya pov

Egy újabb fárasztó nap vége a mókuskerékben. Igaz, hogy nyugisabb az élet most, mint 7 éve, de még mindig fura ez. Hát igen, a rutin és a megszokás hatalma. Befordulok az egyik utcán, de be is ragadok a dugóba.

- Franc, így is késésben vagyok – morgok.

Azonnal előkeresem a telefonomon. Shin nem szereti, ha kések. Pillanatok alatt csöng a telefon.

- Igen? – szól a készülékbe Shinya.

- Toshi vagyok. Előre szólok, hogy késni fogok, mert beállt a forgalom – hadarom.

- Oké, akkor megvárunk a vacsorával, de igyekezz, vagy éhen maradsz.

- Én is szeretlek – nevetek és bontom a vonalat.

Legalább nem haragszik, ami haladás. Felhangosítom a rádiót és dúdolni kezdek. A megszokás hatalma, hogy a kormányon dobolni kezdek. Már jó ideje itt csücsülök, mikor ismerős dallamok csendülnek fel.

- Ez… - nyögöm.

Megdermedek, mikor magamhoz térek Kyo kezd énekelni. Az Ain’t afraid to die az. Remegő kézzel zárom el a rádiót. Nem, nem akarom hallani. Mióta feloszlottunk nem zenélek, mert csak a banda jutna eszembe. Minden zene hozzájuk köt. Csak így tudtam túllépni. Ami a zenélést illeti, hazudok, mert néha Shinivel zenélünk a garázsában, de az más.

Végre megérkezem. Magamhoz veszem az üveg szakét és a sütit. Yuri nem ihat, így övé az édesség, miénk a pia. Alig kopogok és nyílik az ajtó.

- Toshi bácsi! – kiált boldogan Yusuke.

- Szia – borzolom össze a haját.

Szinte le se veszem a cipőm, mikor berángat a konyhába. Ha ez nem lenne elég, a két csivavát is kerülgethetem.

- Hékás, várjál! – szólok rá.

- Hiányoztál neki – fogad mosolyogva Yuri.

Kedves, alacsony nő és nagyon vékony. Ha nem tudnám, el se hinném, hogy két gyereket szült már.

- Azt hittem ide se érsz – fogad Shinya.

- Nem szabadulsz tőlem – vigyorgok.

- Inkább együnk – terel minket az asztalhoz – Yusuke, Nika kézmosás! – kiált a gyerekeknek.

Addig átadom az ajándékaimat, amit meg is köszönnek. Percek kérdése és a két gyerek visongva örül nekem és ülnek asztalhoz.

- Képzeld Toshi bácsi! Végre sikerült a Mushit eljátszanom hibátlanul! – ujjong Yusuke.

- Nagyon ügyes vagy. Ha így haladsz, jobb leszel, mint apád – bíztatom.

Shinya fintort vág. Már kifejtette, hogy a fia dobolhat, de nem lehet zenész. Jobb életet akar neki.

- Mesélj, hogy vagy? – mosolyog rám kedvesen Yuri.

- Pár napja hallottam Kaoru felől – mondom.

- Mit? Mi van vele? – kapja fel a fejét Shin-chan.

- Pontosabban, arról a bandáról, amit visz. 20 éves kölykök, egy kritikán aluli csapat, de hatalmas az egójuk.

- Mert?

- Szart se tudnak, és panaszkodnak, hogy Kao egy rabszolgahajcsár. Fel vannak háborodva, hogy sokat kell próbálni. Az énekes azt mondta, hogy már most a Dir ne Grey szintjén vannak, és 1-2 év múlva még az X Japan is elbújhat mögöttük.

Shin kezéből kiesik a pálcika, nagy szemei még nagyobb nőnek. Megdöbbenésében még a száját is elfelejti becsukni.

- Mi? – nyögi.        

- Jól hallottad.

- Az nem lehet. Náluk jobb senki sem lehet. Nincs ember a Földön, aki jobb lenne, mint Yoshiki. Ő a világ legjobb dobosa, az X Japan legendás dobosa – kezdi az himnuszt.

- Tudom Shini, tudom. De ezt mondták.

Yuri magához öleli férjét, és ad neki egy csókot. Mosolyogva figyelem őket.

- Toshi bácsi, lesz a suliban egy álarcos buli, terveznél nekem valamit? – rángatja meg a pólómat Yusuke.

- Persze, mit szeretnél? – mosolygok rá.

- Vámpír akarok lenni – büszkén kihúzza magát.

- Én hercegnő leszek – csatlakozik Nika.

- Jól van, megcsinálom a ruháitokat – erre egyszerre vetik rám magukat.

Összeborzolom a hajukat.

- Gyerekek! Nem gondoljátok, hogy Toshiya nem ér rá? Biztos sokat dolgozik – dorgálja a gyerekeket az anyjuk.

- Kérlek Toshi bácsi – boci szemekkel kérlelnek.

- Ne, ne csináljátok ezt – próbálok mindenfelé nézni csak rájuk nem – Jól van, ha jók lesztek, megkapjátok – adom meg magam.

Ismét két oldalról szorongatnak meg. Tudják, hogy nem tudok ellenállni nekik.

Vacsora végeztével, a gyerekek mennek fürdeni, és aludni. Yuri kezdené a mosogatást, de nem hagyom.

- Nem, te ülj le, majd én – veszem el a piszkos edényeket.

- Ugyan – ellenkezik.

- Nem, tessék pihenni. Ha már ennyit lógok a nyakatokon, legalább segítek.

Rám villantja édes mosolyát. Míg végzek a takarítással, dobosom előveszi a sake-t.

- Fáradt vagy kicsim? Nem kéne lefeküdnöd? – aggódik Shinya.

- Máris megyek. Ne haragudj Toshi – simít végig a hátamon.

- Semmi baj. Te vagy itthon, én csak vendég vagyok.

- A szobádban van minden.

- Oké.

Na igen, a szobám. Igazából, az a vendégszoba. Annyit vagyok itt, hogy ki lett utalva nekem. A holmim egy része itt van, a féltve őrzött gitárjaim is. Legalábbis ott voltak, míg a garázsba nem költöztek Shini dobjai mellé.

Yuri elmegy aludni, a gyerekekkel együtt, mi férfiak kiköltözünk a nappaliba.

- Tudod Shini, ahogy telik az idő, egyre inkább, azaz érzésem támad, hogy az egész csak egy álom volt – nézegetem áttetsző italom.

- Egy szép álom, ami rémálomban végződött.

- Nem hittem volna, hogy túl tudunk lépni ezen.

- Nem akarsz másról beszélni? – morog.

- Ahogy akarod. Mit mondtak az orvosok? Yurival minden rendben?

- Igen, eddig nincs semmi rendellenesség. Úgy néz ki, hogy kislány lesz a baba, de még nem biztos.

- Remek! Hogy fogják hívni? Eldöntöttétek?

- Ha lány lesz, akkor Hikari, ha fiú, akkor Kisuke.

Elvigyorodok.

- Ez rád vall, mindenre gondolsz – veregetem vállon.

- Majd ha neked is lesz gyereked, rájössz, hogy előre kell tervezni – bölcselkedik.

- Nem hinném, hogy lesz.

- Nem tudhatod.

- Hidd el, ezt tudom.

Csak megcsóválja a fejét.

- Akkor tartok neked biológia órát. Ahhoz, hogy gyerek legyen, egy nő és egy férfi kell. De mivel én a férfiakhoz vonzódom, ebből kifolyólag nem lehet gyerekem, mert a férfi képtelen arra, hogy teherbe essen. Ebből következik, hogy míg férfival vagyok, nem lesz gyerekem. És mivel nőkkel nincs ilyen jellegű kapcsolatom, esély sincs arra, hogy teherbe ejtsek valakit.

- Tanárnak is elmehettél volna – nevet.

Lemondóan sóhajtok.

- Ezt nálam jobban kéne tudnod, hiszen te hoztál össze két gyereket.

- Hármat.

- Bocsánat, én kérek elnézést.

- Csak most, csak neked megbocsátok.

Jót nevetünk. Iszunk pár pohárkával, aztán nyugovóra térünk. Mindig, mikor itt alszom, olyan, mintha lenne igazi otthonom, és családom. Szeretek itt lenni. Ezzel a tudattal nyom el az álom.

1. fejezet

Kaoru pov

Mindenki feszült, szinte szikrázik a levegő. Mindjárt kezdünk, de ez nem a megszokott. Ezt mindenki tudja. Nem szólunk egymáshoz, némán készülődünk. Kyo a tükörképét bámulva próbál eljutni arra a pontra, ahova csak ő képes. Toshi a karját lazítja, Die a gitárját pengeti, Shinya a dobverőit szorongatja. Én csak bámulok magam elé, és próbálok rájönni, mi történt velünk. Régen minden más volt, akkor, mintha könnyebb lett volna. Hány éve már? 13. 13 éve dolgozunk együtt. Szinte egy örökké valóság. Mégis, mikor változott meg minden? Nem tudom, csak azt, hogy nem a dolgok változtak meg, hanem mi. Mikor, és miért kezdődött? Sose kapok rá választ.

- Fiúk, hogy jutottunk idáig? – kérdi Die.

Könyörögve pillant körbe, választ várva.

- Magunk miatt. Mi csesztük el – horkan Kyo.

Árad hangjából a harag, és a bánat.

- Ezt már többször megbeszéltük Dai, ne kezdjük újra. Közösen hoztuk ezt a döntést – mondom.

Mindenki abba hagyja, amit éppen csinál, lesütött szemmel hallgat. Az öltöző közepén körbe állunk, egy percig lehajtott fejjel hallgatunk. Mintha gyászolnánk, mert azt tesszük.

- Menjünk, és mutassunk olyat, amit még nem látott a világ – mondom.

- Helyes! – vágják rá.

Hát eljött az idő. Az a pillanat, amiről azt hittük, sose következik be.

Kiállunk a színpadra, és kezdünk. Most nagyjából sejtem, mit érezhet Kyo, mert most sokkal jobban megérintenek a dalok. Főleg, hogy tudom, itt a vége. Nem kell sok, hogy könnyek égessék a szemem. Már nem látok, csak a rutin vezeti kezeimet. 4 órán keresztül zenélünk, a rajongók legnagyobb örömére, de tudják mit jelent ez. A koncert végén, a több tízezer rajongó, egy emberként búcsúztat minket. Levánszorgunk az öltözőbe. Shinyát rázza a néma zokogás. Megszorítom a vállát. Rám emeli hatalmas, könnyes szemeit. Még sose láttam ilyennek.

- Hát… ennyi volt… - csuklik el Toshi hangja.

- Igen – szipog Die is.

Kyo leül, és csöndben folynak könnyei. Mélyeket lélegezve próbálok nem zokogásban kitörni, ami nehéz. Nagyon nehéz.

- Ennek nem lehet így vége – ugrik fel Daisuke.

- Mire készülsz? – kérdi Kyo.

A gitáros a hűtőhöz lép, kivesz onnan öt üveg sört, amit lerak elénk az asztalra.

- Ők már elbúcsúztattak minket. De mi még nem. Így nem lehet lezárni a múltat – mondja.

Igaza van. Szerzünk egy üveg sört és kinyitjuk.

- A Dir en Grey-re. A 13 évre, és a barátságra – emeli fel üvegét Die.

Mosolyt erőltetve koccintunk, és iszunk.

- Vége, tényleg vége – motyogja Toshiya.

Elhallgatunk, és megisszuk a keserű alkoholt. Alig bírom lenyelni, majdnem megfulladok. Görcsbe rándul a gyomrom, legszívesebben kihánynám a piát, és könyörögnék a srácoknak, hogy próbáljuk meg újra. De nem lehet. Mindannyian tudjuk, hogy így lesz a legjobb, bármennyire is fáj.

- Szép volt – csendül egy ismerős hang.

Egy emberként fordulunk az ajtóhoz, ahol Yoshiki áll összefont karokkal.

- Te? – néz nagyot Kyo.

- Ha már ott voltam a kezdetnél, ott akartam lenni, mikor véget ér a banda – mondja, és bejön.

Nem tudok a szemébe nézni, szégyellem magam. Ő időt, energiát nem kímélve indított el minket, aztán a saját hülyeségünkből kárba ment minden. Igaz, hogy már rég a saját lábunkon állunk, de akkor is. Ha ő nincs, akkor most nem itt lennénk.

- Csalódtál bennünk, igaz? – kérdi lemondóan Die.

- Nem igazán. Sokra vittétek, olyat csináltatok, amire sokan nem voltak képesek. Egyszer minden banda feloszlik, had ne mondjak példát – kuncog – Nem hittem volna, hogy ti is. Valahol azt reméltem, hogy nem így lesz, de nem dönthetek helyettetek. Ha nektek így jobb, akkor legyen így.

- Yoshiki-san… - hebeg Shin.

- Mihez fogtok kezdeni? Vagy korai még ilyet kérdezni? – legyint a legendás dobos.

- Még nem tudjuk – mondom.

- Csak annyit akartam mondani, hogy büszke vagyok rátok. Sok sikert – és amilyen hirtelen jött, úgy is távozik.

Most se igazán tudok kiigazodni ezen a fickón. Összeszedjük magunkat, még egyszer, utoljára megköszönünk mindent a staff-osoknak, és elbúcsúzunk tőlük. A stadion mögött megállunk, és egymásra nézünk.

- Sok sikert srácok – öleljük meg egymást.

- Kár, hogy így alakult – szipog Toshi.

Elhúzom a szám. Nem húzzuk sokáig a búcsúzást, nem kell, hogy a kelleténél jobban fájjon. Intek a fiúknak, és elindulok, hogy fogjak egy taxit.

Shinya pov

Hát, ennyi volt. Tényleg vége. Hibásnak érzem magam, és ezt Kaoru is sokszor az orrom alá dörgölte. Talán, ha elmondom nekik, hogy miért nem megyek mindig próbára,… talán máshogy alakul. De már késő. Nem akartam, hogy így legyen. Akkor akartam elmondani a nagyszerű hírt, mikor Kaoru azzal kezdte a napot, hogy leordította fejem, mert késtem 5 percet. Ezek után ne várja, hogy elmondom neki, hogy apa leszek. Pedig biztos örültek volna. Kifújom az orrom, megtörlöm a szemem, és megyek haza. Egész úton zakatol az agyam, hogy mit rontottam el, de mindig oda jutok, hogy semmit. Talán csak ott, hogy nem szóltam előbb. De, ha így is teszek, akkor is itt lennénk. Nem hiszem, hogy megértették volna, mondván: hisztisebb vagyok, mint egy menstruáló picsa, meg hogy nem én fogok szülni, és hogy messze van az még. Tény, hogy még sokára jön a kicsi, de fel akarok készülni. A legjobban akarom neki. Nagyon fáj, hogy feloszlottunk, de nem zuhanhatok össze, Yuri és a kicsi számítanak rám.

Bambulásomból a sofőr hangja szakít ki:

- Megérkeztünk.

- Köszönöm – fizetek, és kiszállok.

Nehéz szívvel baktatok fel a lépcsőn, és szerencsétlenkedek a zárral. Végre bejutok. Lerúgom a cipőm, Miyu jön üdvözölni. Megsimogatom pici fejét, és támolygok a háló felé. Majd holnap fürdök, most nincs hozzá erőm. Szinte bezuhanok az ágyba.

- Shin? – motyogja, a számomra legkedvesebb hang.

- Itt vagyok – ölelem magamhoz.

Valahogy most jön ki belőlem a feszültség. Csak most tudatosul bennem igazán, hogy ha holnap felkelek, nem lesz többé Dir en Grey, mert már megszűnt, nem létezik. Szégyen, nem szegényen Yuri derekát ölelve, összegömbölyödve sírok. Ő megpróbál csitítani, nem sok sikerrel.

- Nem akartam, hogy így legyen. A banda… mi tényleg… - csuklik el a hangom.

- Shh… tudom – suttogja.

Magához húz, és próbál nyugtatni. Álomba sírom magam.