1. fejezet

Kaoru pov

Mindenki feszült, szinte szikrázik a levegő. Mindjárt kezdünk, de ez nem a megszokott. Ezt mindenki tudja. Nem szólunk egymáshoz, némán készülődünk. Kyo a tükörképét bámulva próbál eljutni arra a pontra, ahova csak ő képes. Toshi a karját lazítja, Die a gitárját pengeti, Shinya a dobverőit szorongatja. Én csak bámulok magam elé, és próbálok rájönni, mi történt velünk. Régen minden más volt, akkor, mintha könnyebb lett volna. Hány éve már? 13. 13 éve dolgozunk együtt. Szinte egy örökké valóság. Mégis, mikor változott meg minden? Nem tudom, csak azt, hogy nem a dolgok változtak meg, hanem mi. Mikor, és miért kezdődött? Sose kapok rá választ.

- Fiúk, hogy jutottunk idáig? – kérdi Die.

Könyörögve pillant körbe, választ várva.

- Magunk miatt. Mi csesztük el – horkan Kyo.

Árad hangjából a harag, és a bánat.

- Ezt már többször megbeszéltük Dai, ne kezdjük újra. Közösen hoztuk ezt a döntést – mondom.

Mindenki abba hagyja, amit éppen csinál, lesütött szemmel hallgat. Az öltöző közepén körbe állunk, egy percig lehajtott fejjel hallgatunk. Mintha gyászolnánk, mert azt tesszük.

- Menjünk, és mutassunk olyat, amit még nem látott a világ – mondom.

- Helyes! – vágják rá.

Hát eljött az idő. Az a pillanat, amiről azt hittük, sose következik be.

Kiállunk a színpadra, és kezdünk. Most nagyjából sejtem, mit érezhet Kyo, mert most sokkal jobban megérintenek a dalok. Főleg, hogy tudom, itt a vége. Nem kell sok, hogy könnyek égessék a szemem. Már nem látok, csak a rutin vezeti kezeimet. 4 órán keresztül zenélünk, a rajongók legnagyobb örömére, de tudják mit jelent ez. A koncert végén, a több tízezer rajongó, egy emberként búcsúztat minket. Levánszorgunk az öltözőbe. Shinyát rázza a néma zokogás. Megszorítom a vállát. Rám emeli hatalmas, könnyes szemeit. Még sose láttam ilyennek.

- Hát… ennyi volt… - csuklik el Toshi hangja.

- Igen – szipog Die is.

Kyo leül, és csöndben folynak könnyei. Mélyeket lélegezve próbálok nem zokogásban kitörni, ami nehéz. Nagyon nehéz.

- Ennek nem lehet így vége – ugrik fel Daisuke.

- Mire készülsz? – kérdi Kyo.

A gitáros a hűtőhöz lép, kivesz onnan öt üveg sört, amit lerak elénk az asztalra.

- Ők már elbúcsúztattak minket. De mi még nem. Így nem lehet lezárni a múltat – mondja.

Igaza van. Szerzünk egy üveg sört és kinyitjuk.

- A Dir en Grey-re. A 13 évre, és a barátságra – emeli fel üvegét Die.

Mosolyt erőltetve koccintunk, és iszunk.

- Vége, tényleg vége – motyogja Toshiya.

Elhallgatunk, és megisszuk a keserű alkoholt. Alig bírom lenyelni, majdnem megfulladok. Görcsbe rándul a gyomrom, legszívesebben kihánynám a piát, és könyörögnék a srácoknak, hogy próbáljuk meg újra. De nem lehet. Mindannyian tudjuk, hogy így lesz a legjobb, bármennyire is fáj.

- Szép volt – csendül egy ismerős hang.

Egy emberként fordulunk az ajtóhoz, ahol Yoshiki áll összefont karokkal.

- Te? – néz nagyot Kyo.

- Ha már ott voltam a kezdetnél, ott akartam lenni, mikor véget ér a banda – mondja, és bejön.

Nem tudok a szemébe nézni, szégyellem magam. Ő időt, energiát nem kímélve indított el minket, aztán a saját hülyeségünkből kárba ment minden. Igaz, hogy már rég a saját lábunkon állunk, de akkor is. Ha ő nincs, akkor most nem itt lennénk.

- Csalódtál bennünk, igaz? – kérdi lemondóan Die.

- Nem igazán. Sokra vittétek, olyat csináltatok, amire sokan nem voltak képesek. Egyszer minden banda feloszlik, had ne mondjak példát – kuncog – Nem hittem volna, hogy ti is. Valahol azt reméltem, hogy nem így lesz, de nem dönthetek helyettetek. Ha nektek így jobb, akkor legyen így.

- Yoshiki-san… - hebeg Shin.

- Mihez fogtok kezdeni? Vagy korai még ilyet kérdezni? – legyint a legendás dobos.

- Még nem tudjuk – mondom.

- Csak annyit akartam mondani, hogy büszke vagyok rátok. Sok sikert – és amilyen hirtelen jött, úgy is távozik.

Most se igazán tudok kiigazodni ezen a fickón. Összeszedjük magunkat, még egyszer, utoljára megköszönünk mindent a staff-osoknak, és elbúcsúzunk tőlük. A stadion mögött megállunk, és egymásra nézünk.

- Sok sikert srácok – öleljük meg egymást.

- Kár, hogy így alakult – szipog Toshi.

Elhúzom a szám. Nem húzzuk sokáig a búcsúzást, nem kell, hogy a kelleténél jobban fájjon. Intek a fiúknak, és elindulok, hogy fogjak egy taxit.

Shinya pov

Hát, ennyi volt. Tényleg vége. Hibásnak érzem magam, és ezt Kaoru is sokszor az orrom alá dörgölte. Talán, ha elmondom nekik, hogy miért nem megyek mindig próbára,… talán máshogy alakul. De már késő. Nem akartam, hogy így legyen. Akkor akartam elmondani a nagyszerű hírt, mikor Kaoru azzal kezdte a napot, hogy leordította fejem, mert késtem 5 percet. Ezek után ne várja, hogy elmondom neki, hogy apa leszek. Pedig biztos örültek volna. Kifújom az orrom, megtörlöm a szemem, és megyek haza. Egész úton zakatol az agyam, hogy mit rontottam el, de mindig oda jutok, hogy semmit. Talán csak ott, hogy nem szóltam előbb. De, ha így is teszek, akkor is itt lennénk. Nem hiszem, hogy megértették volna, mondván: hisztisebb vagyok, mint egy menstruáló picsa, meg hogy nem én fogok szülni, és hogy messze van az még. Tény, hogy még sokára jön a kicsi, de fel akarok készülni. A legjobban akarom neki. Nagyon fáj, hogy feloszlottunk, de nem zuhanhatok össze, Yuri és a kicsi számítanak rám.

Bambulásomból a sofőr hangja szakít ki:

- Megérkeztünk.

- Köszönöm – fizetek, és kiszállok.

Nehéz szívvel baktatok fel a lépcsőn, és szerencsétlenkedek a zárral. Végre bejutok. Lerúgom a cipőm, Miyu jön üdvözölni. Megsimogatom pici fejét, és támolygok a háló felé. Majd holnap fürdök, most nincs hozzá erőm. Szinte bezuhanok az ágyba.

- Shin? – motyogja, a számomra legkedvesebb hang.

- Itt vagyok – ölelem magamhoz.

Valahogy most jön ki belőlem a feszültség. Csak most tudatosul bennem igazán, hogy ha holnap felkelek, nem lesz többé Dir en Grey, mert már megszűnt, nem létezik. Szégyen, nem szegényen Yuri derekát ölelve, összegömbölyödve sírok. Ő megpróbál csitítani, nem sok sikerrel.

- Nem akartam, hogy így legyen. A banda… mi tényleg… - csuklik el a hangom.

- Shh… tudom – suttogja.

Magához húz, és próbál nyugtatni. Álomba sírom magam.