13. fejezet

Die pov

Kaoru ismét felkeresett a bárban, ahol dolgozom, és megbeszéltünk egy ebédet. Hiába ígértem meg neki, hogy visszafizetem azt a pénzt, amit nálam hagyott, csak leintett, hogy hagyjam a francba. Abból az összegből tudtam venni pár normális ruhát, a számláim is ki lettek fizetve, és még maradt is egy kevés. El se tudom mondani, mekkora segítség volt.

Tömegközlekedéssel egy óra mire odaérek, amit megbeszéltünk. Egy nyugis étkező az egész. Kao a bejárat előtt cigizik és vár rám.

- Üdv – fogad.

- Régóta vársz? – kérdezem.

- Nem, gyere, együnk.

Belépünk és megnézzük a választékot.

- Ne törődj semmivel, én fizetek – szól rám.

Bólintok, és kiválasztom az ebédet. Kao fizet, és leülünk egy csöndes sarokba.

- Mire jutottál? – térek a lényegre.

- Kyo rendben van, olyan, mint régen. Toshira is számíthatunk. Már csak Shinyával kéne beszélni.

- Mi volt Kyóval? – kérdezem.

Ez érdekel a legjobban.

- Nem akarom háromszor elmondani, így majd ha mindenki együtt lesz – tér ki.

- Oké. Azt mondtad beszéltél már csak Shini van hátra. Miért nem beszéltél még vele?

- Elköltözött és a föld nyelte el. Fogalmam sincs, merre keressem. De jobban érdekel, hogy veled mi van. Hogy jutottál idáig?

- Röviden annyi történt, hogy miután elváltak útjaink sokáig magam alatt voltam. Depressziós voltam, kaptam pár lehetőséget, de nem jött össze. Próbáltam szólózni, az nem jött össze. Alig volt munka, így el kellett kötöznöm. A lejtőn nem tudtam megállni. Aztán egyik este valaki kirabolt. A telefonom, benne számtalan telefonszám, volt köztük pár, ami munkalehetőség volt. A pénztárcám az irataimmal együtt eltűnt, azzal a pár ezer yennel, amim volt. Végül a kocsimat eladtam, annak az árából vettem ki azt a lyukat ahol most élek. Átlag két munkám van, hogy megéljek valahogy, de nehéz. Ezért adtam el a hangszereim. Egyik haveromat tanítgatom gitározni, abból jön még egy kevés pénz, de nem sok. Ha így meg tovább, nem tudom mi lesz. Hónapról hónapra élek, sokszor görcsölök azon, hogy ki tudom-e fizetni a lakbért meg a számlákat, és marad-e annyi, hogy kaját vegyek. A cigiről is leszoktam már rég, egyszerűen nem volt pénz, a többit nem is akarom sorolni. Ha így megy tovább, nem tudom mi lesz, talán az utcára kerülök.

Nem akartam ezt mind a nyakába zúdítani, de jó végre elmondani valakinek. Tényleg félek, hogy mit hoz a holnap. Nem egyszer akarták elzárni a meleg vizet vagy az áramot nálam.

- Szánalmas, ugye? – kérdezem egy fájdalmas fintor kíséretében.

- Die – néz rám hitetlenkedve.

- Mindegy, ez az én gondom, majd megoldom – próbálok mosolyogni, de inkább csak egy fintorra sikerül.

- Nem – mondja határozottan – nem követjük el ugyanazt a hibát, hogy „csak az én dolgom”, ha baj van, az egész bandára tartozik. Egyedül nem fog menni, össze kell tartanunk. Érted? Mondd, mire van szükséged?

- Előbb legyen meg minden, aztán megbeszéljük, jó?

- Oké, de ha nem szólsz, szétrúgom a segged – fenyeget.

Jót nevetek rajta. Abban maradunk, hogy kezdjem el gyakorolni a számainkat, és szedjem össze magam. Mindketten bizakodunk, de tudjuk, hogy még nem örülhetünk, hisz hátra van még Shinya. Őt nem lesz könnyű meggyőzni. Ebéd után megyek a kocsmába dolgozni. Valahogy megkönnyebbülve érzem magam. Tudom, hogy nem kéne reménykednem, de mégis. Kezdem látni az alagút végét.

Toshiya pov

Végre túl vagyok a hajtáson és van egy lélegzetvételnyi időm. Nika és Yusuke nagy sikert arattak a jelmezeikkel. Kezdek kikészülni, így megfogadva Yuri tanácsát, kiveszek egy hét szabadságot, és pihenek. Ennek egy részét náluk töltöm, a többit otthon. Magam se tudom miért, de hazahoztam a basszeromat. Vegyes érzelmekkel veszem kézbe és kezdek pengetni. Ez most már, mint mikor csak a hecc kedvéért elkezdünk zenélni Shinivel. Most mintha nehezebb lenne a gitár. Kicsit zenélek, de nem tudok mit kezdeni magammal. Folyamatosan az asztalon lévő telefonom figyelem. Végül engedek a kísértésnek, gitáromat félre téve telefonálok. Türelmetlenül várom, míg kicseng.

- Igen? – szól bele a készülékbe a már jól ismert hang.

- Toshiya vagyok – mondom – legutóbb mondtad, hogy összeülhetnénk egy kávéra.

- Igen, emlékszem. Mikor van időd?

- Még van három nap szabadságom, szóval bármikor.

- Holnaphoz mit szólsz? Ismerek egy hangulatos helyet.

- Hol és mikor?

- Tudod hol van a Royal Caffee?

- Igen.

- Gyere oda mondjuk, délután kettőre.

- Ott leszek. Szükség lesz majd valamire?

- Nem, csak beszélgetni akarok.

- Oké – bontom a vonalat.

Megkönnyebbülve dőlök el a kanapén. Holnap találkozunk, már várom.

A megadott helyen és időben várok Kaorura. Szokásához híven időben érkezik. A teraszon elfoglalunk egy asztalt.

- Hallgatlak – kezdem áttanulmányozni az étlapot – jutottál valamire?

- Fogjuk rá. Nem sokkal többre, mint legutóbb, de haladok. Már csak Shinyát kéne megtalálnom.

- Azt hittem vele is beszéltél már – füllentek.

Szerintem azt se tudja, hol van a dobos. Hiába szeretem még mindig Kaot, és hiába akarom a bandát, nem fogom elmondani, hol lakik Shinya.

- Nem tudom hol lakik, a száma is megváltozott.

- Akkor hogy akarod megtalálni?

- Te nem tudsz róla valamit?

- Miből gondolod? – térek ki a válasz elől.

- Mindig is jóba voltatok. Mikor valami baj volt, mindig hozzá mentél.

- Igen emlékszem, és nem egyszer féltékeny is voltál.

- Totchi, mondd meg ha tudsz róla valamit. Még neked se hiszem el, ha azt mondod, hogy pont ti nem tartjátok a kapcsolatot.

Megjelenik a pincérlány felvenni a rendelést. Párszor Kaorura pillantok, türelmesen, áthatóan néz rám. Azok a gyönyörű barna szemek… sose tudtam ellenállni neki. Ezt tudta akkor is, most is. Kényelmetlenül fészkelődöm. Szerencsére megjönnek a kávék.

- Jól van, igazad van. Még mindig jóba vagyok Shinyával, de nem mondom meg a címét, a számával együtt – adom meg magam.

- Miért? – értetlenkedik.

- Pont azért, mert a barátom. Kaoru, te nem tudod min ment keresztül. Nem akarom eljátszani a bizalmát. Ha akarsz tőle valamit, szerezd meg a címét. Keresd meg úgy, ahogy Kyót.

- Yoshiki mondta meg hol találom Kyót. Őt a pszichiátriáról kellett elhozni.

- Mi? – nyögöm és majdnem belefulladok a kávéba.

- A feloszlást nem bírta elviselni, és nem sokkal később oda került. Évekig abban a hazugságban élt, hogy ő és Kyo két külön ember, és hogy azért kerül a zártosztályra, mert Kyo meghalt.

- Jézusom – szörnyedek el – ránk emlékszik?

- Igen, arra emlékezett, hogy együtt zenéltünk, majd feloszlottunk. Aztán Kyoval összeálltuk és mi lettünk a Dir en grey.

- Te jó ég – hitetlenkedem.

Ezt sose hittem volna, főleg nem a kicsi énekesről. Mindig is erősnek gondoltam… de a legerősebbek is elbukhatnak, ahogyan most ő.

- Sajnálom, nem tudtam – motyogom bűnbánóan – Hogy van?

- Most már jól. Újra olyan, mint volt.

- Akkor jó. Sajnálom ami történt, de nem igen tudok segíteni. Támogatom az ötleted, de Shinyát neked kell megkeresned.

- Kösz.

Még megbeszélünk pár dolgot, mesél a bandáról, amit menedzsel, majd megy a dolgára. Én is hazamegyek, hogy kicsit zenéljek. Sok régi emlék és érzés kavarog bennem. Kicsit félek, hogy mi lesz, de majd csak alakul valahogy.