Felhívás!!

Kedves Olvasók!

Köszönöm, hogy figyelemmel kíséritek az oldalt, de a vizsgaidőszak közeledtével, sajnos nem tudok frissíteni, így a történet szünetel, DE nem hagyom félbe. Február környékén fogom csak folytatni a történetet. Köszönöm, hogy eddig figyelemmel kísértétek a történet alakulását. Szíves türelmeteket és megértéseteket köszönöm.

Neji

15. fejezet

Shinya pov

Egész nap Kaoru szavain gondolkodom. Számtalan érzés kavarog bennem. Nem tudok koncentrálni semmire, így minden feladat Yurira marad. Tanul a gyerekekkel, és elkezdi megfőzni a vacsorát.

- Drágám, elvinnéd a kutyákat sétálni? – kérdi bájosan.

- Persze.

Pórázt kötök rájuk és megyünk. ugyan Toshi mondta, hogy Kaoru újra akarja kezdeni a bandát, és engem is megkeres, mégis váratlanul ért. Nagyon felzaklatott, amit mondott. Valahol igaza van, de nem fogok félre dobni mindent. Most a családom az első. Mindjárt szül a feleségem, ez a legfontosabb. Mi változna, ha mégis belemennék ebbe az őrültségbe? Semmi. Ott folytatódna, ahol hét éve abbamaradt. Lezártam magamban és tovább gondoltam. Mire hazaérek, kellemes illatok terjengnek. A gyerek a nappaliban játszanak.

- Merre voltál, apa? – szalad elém Nika.

- Kicsit elgondolkodtam, ezért tovább sétáltunk – mosolygok.

Két kis kedvencem azonnal elszalad, amint lekerül róluk a póráz.

- Kézmosás mindenkinek! Kész a vacsora – jelenik meg Yuri.

Percekkel később már az asztalnál ülünk.

- Apa, Toshi bácsi mikor jön? – kérdi Yusuke.

- Nem tudom, Toshiya most nagyon elfoglalt.

- Kár… Mit akart az a bácsi délután?

- Egy régi ismerősöm. Kicsit beszélgettünk.

Yuri megszorítja a kezem. Szerintem sejti miről beszéltünk. Drága feleségem kitett magáért, nagyon finomat főzött, és még desszertet is csinált. Nika és Yusuke örvendezik.

- Nem kéne ennyire megerőltetned magad – jegyzem meg.

- Ugyan – legyint.

Étkezés után elküldöm a gyerekeket fürdeni, addig Yuri elmosogat. Végül elcsendesedik a ház. Az ágyszélén ülök és gondolataimba mélyedek.

- Nagyon feszült vagy – térdel mögém Yuri.

Vállamat kezdi masszírozni.

- Nem értem Kaorut. Miért akarja újra ezt az egészet?

- Nem tudom. Mielőtt megjöttél, kicsit beszélgettünk. Nagyon elszégyellte magát.

- Miért?

- Szerintem belegondolt, hogy a banda feloszlása mekkora lelki csapás volt neked, és szinte azonnal össze kellett szedned magad a gyerekek miatt.

Megeresztek egy fintort.

- Fogalmam sincs mit csináljak – bontakozom ki az öleléséből.

Betakarózom, Yuri mellém fekszik és a mellkasom cirógatja.

- Mit szeretnél? – kérdi lágyan.

- Nem tudom – sóhajtok.

- Szerintem ne kéresd magad, holnap hívd fel Kaorut, hogy akarod a bandát.

- Minek? Emlékezz vissza mi volt.

- Shin, még neked se hiszem el, ha azt mondod, nem akarod a bandát. Régen azonnal mentél volna.

- Az régen volt. Most te meg a gyerekek az első. Nem dobok mindent félre.

- Nem kell félre dobnod semmit. A Dir en Grey voltaz életed. Képes lennél elszalasztani egy ilyen esélyt? Csak rajtad múlik most a banda sorsa. Tedd félre az előítéleteidet. Ők a barátaid, közel húsz éve. Korábban is voltak nézeteltérések, de túlléptetek rajta, mert barátok vagytok.

- Így van – sóhajtok.

- Shinya, ha holnap reggel nem hívod fel Kaorut és nem beszélsz vele, az már váló ok – fenyeget meg mosolyogva.

Ajkain édes mosoly, szemében pajkos csillogás.

- Jól van – adom meg magam.

Kyo pov

Az utóbbi időben lakást próbálok keresni, de nem megy. Nincs annyi pénzem, hogy vegyek egyet és be is rendezzem. Beszéltem Yoshikivel is, a cuccaimmal kapcsolatban, de nem sok maradt meg. azt mondta, hogy ő nem raktár, de pár, számomra fontos dolgot megmentett, amiért hálás vagyok neki.

Nem csak a pénzhiány tart vissza a költözéstől, hanem valami más is. Talán az, hogy ragaszkodom Kaoruhoz. Nála biztonságban érzem magam. Mondta hogy maradjak, amíg akarok, de mégis… nem akarok a nyakán élni, de elhagyni sem akarom. Nem értem magam. Hova lett a régi Kyo?

Ezen gondolkodom, miközben unottan kapcsolgatom a TV-t. Kaoru gondterhelten ül mellém.

- Mi a helyzet? – kérdezem.

- Úgy néz ki, kudarcot vallottam – sóhajt.

- Miért? – ijedek meg.

- Beszéltem Shinyával.

- És? Kaoru, mondd már! – követelem.

- Családja van, felesége és két gyereke. Nem akar már zenélni. Érthető, hogy a család neki az első, de…, nem hittem volna, hogy így elküld.

- Az nem lehet. Shinya nem teheti ezt velünk – kezdek pánikolni.

Kaoru rám pillant, és alaposan megnéz magának.

- Ugye nem adod fel Kao? Mondd, hogy beszélsz még vele – szinte könyörgöm.

- Hagytam nála egy névjegyet, hogy ha meggondolja magát, felhívhasson.

Idegesen felhúzom a térdeimet. Nem, az nem lehet, hogy pont Shinya fordítson hátat nekünk. Azt reméltem, hogy jönni fog.

- Bízz benne, szerintem gondolkodni fog az ajánlaton. Tudod, hogy mindent alaposan végiggondol – biztat Leader-sama.

- Igen – bólintok – Várj, azt mondtad családja van…, biztos? Nem pasija van?

- Nem, felesége van, aki a harmadik gyerekükkel terhes.

- Shinya nem volt meleg? – hitetlenkedek.

- Én is azt hittem.

Mi jöhet még a mai napra? Nem elég, hogy minden, amiről azt hittem biztos, kiderül, hogy mégse. A banda ismét bizonytalan. Kétségbeesetten próbálok a remény leghalványabb fénysugarába kapaszkodni. Ha ez nem lenne elég, hogy eddig azt hittem, hajdani dobosom meleg, kiderül, nem az, hanem férj és családapa.

14. fejezet

Kaoru pov:

Három hosszú telefonálásokkal teli nap után halántékom dörzsölve ülök a kanapén.

- Na, mi van – dobja le magát mellém Kyo.

- Semmi – sóhajtok lemondóan.

- Miért nem beszélsz a nagy testvérrel? Ő mindent lát és mindenről tud.

- Kiről beszélsz? – nézek rá furcsán.

- Yoshikiről.

Villámcsapásként ér a felismerés. Igaza van. Ha Yoshiki tudtam, hogy hol van Kyo, akkor Shiniről is tudni kell. Olyan nincs, hogy nem tudja. Azonnal tárcsázom a számát.

Cetlimet és az utcatáblákat fixírozom és próbálok eljutni a megadott címre. Csöndes külvárosi környék, tipikus Shinya. Ez rá vall, csönd, béke, nyugalom. Többször mondta, ilyen helyen akar majd lakni. Főleg, ha lesz családja. Akkor kinevettük. De most… tényleg elérte, amit akart.

A néma csendet ismerős hangok törik meg. Dobok. Nem is akármilyen dobok, ezeket bármikor felismerem.

- Shinya – motyogom.

A hangokat követve eljutok egy kétszintes házhoz és a mellette lévő garázsban zenélnek. Ez a cím lett megadva. Ám a garázsban nem a várt látvány fogad. Shinya helyett egy kiskölyök zenél, nem is akárhogy.

- Jó napot, segíthetek? – vesz észre.

- Igen, Terachi Shinyát keresem, úgy tudom, itt lakik.

Kikászálódik a hangszer mögül és int, hogy kövessem. A bejárati ajtóhoz vezet és elkiáltja magát:

- Anya!

Nem kell sok és megjelenik és várandós nő. A kölyök azonnal mögé áll és onnan figyel.

- Jó napot, miben segíthetek? – mosolyog az anyuka.

- Önnek is. Niikura Kaoru vagyok, és Terachi Shinyát keresem.

Megszeppen, majd elküldi a gyereket.

- Yuri vagyok, ha megtudhatom, milyen ügyben keresi őt?

- Munkáról lenne szó, elég fontos.

- Kérem, jöjjön be. A férjem még dolgozik, de nemsokára haza kell jönnie.

- A férje? – hatalmasra tágulnak szemeim.

- Igen, Shinya a férjem.

Ez most komoly? Miről maradtam le? Azt hitem Shinya meleg, mert sose mondta, hogy nőkkel lenne kapcsolata. Kis tétovázás után követem Yuri-sant. Alig helyezem magam kényelembe, egy tálcával a kezében jelenik meg, és teával kínál.

- Kaoru-san, kérem, mondja el, hogy mit akar pontosan a férjemtől.

- Újra akarom indítani a Dir en Greyt. Ehhez szükségem van Shinyára.

- Nézze, hét éve, Shinya lelkileg majdnem összeomlott, mikor feloszlottak. Egyedül miattam, és a gyerekek miatt szedte össze magát.

- Gyerekek?

- Igen, nem sokkal a búcsúkoncertjük után ikreink születtek.

Mi jöhet még? Te jó isten. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Ezt el se hiszem. A gyerekvállalás nem olcsó, főleg ha kettőről van szó. Shinyának a lehető legrosszabbkor esett ki nem kevés pénz.

- Nem akarok szemrehányást tenni – szakít ki gondolataim közül Yuri-san.

- Pedig megérdemelném, sőt, azt is, ha mindent a fejemhez vágna.

- Nem áll szándékomban. Régen volt, és semmi sem változik, bármit mondok.

Nem bírok az asszony szemébe nézni.

- Kaoru-san, nincs jogom semmiért hibáztatni, önök döntöttek így. Talán furán hangozhat, de volt a feloszlásuknak előnye is.

Hatalmas szemekkel nézek.

- Mikor még zenéltek, Shinyával nem sok időnk volt egymásra, hiába igyekezett annyira beosztani az idejét. A búcsúkoncert után együtt tudtunk lenni. Most emberibb időben megy dolgozni, és jön is haza.

Hiába nem akar szidni, mégis úgy érzem, hogy záporoznak rám a pofonok.

Csak arra eszmélek fel, hogy a két talajcirkáló eszeveszett ugatásba kezd.

- Ez Shin – vidul fel Yuri-san.

És milyen igaza van, pillanatokkal később megjelenik régi bandatársam. Semmit se változott.

Shinya pov:

Az rendben van, hogy vendégünk van, de az már nagyon nincs, hogy Kaoru az! Mit keres itt? Honnan tudta meg, hogy hol lakom? Üdvözlöm imádott feleségem.

- Magatokra hagylak titeket. Sok mindent kell megbeszélnetek – és már megy is az emeletre.

Milyen figyelmes. Tudja, ez a beszélgetés kettőnknek is kellemetlen, nem akarja megnehezíteni a dolgunkat. Felveszem várandós kiskutyám és helyet foglalok.

- Mit akarsz? Honnan tudtad meg, hogy hol lakom? – térek a tárgyra.

Nem futom le a kötelező köröket. Minek? Fölösleges ezzel húzni egymás idejét.

- Yoshiki mondta meg a címed.

- Yoshiki? – hüledezek.

- Igen, ő. Toshi nem volt hajlandó rá.

- Inkább azt mond, mit akarsz.

- Újra összeszedtem a csapatot, és azt akarom, hogy a Dir en Grey visszatérjen.

- Miért? Miért most?

- Már egy ideje terveztem, csak nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Azt se tudtam, éltek-e még. Az utolsó lökést Yoshiki adta, szóval úgy döntöttem bele vágok és megkereslek titeket. Sok hibát követtem el életemben, de a legnagyobbat akkor, mikor veszni hagytam a bandát. Naponta többször megbántam.

- A többiek is tudnak erről? Vagy csak Toshiyát találtad meg?

- Mindenki rábólintott a dologra. Rajtad áll minden. Nélküled nem lesz banda, mert ha más lenne a dobos, az már nem az IGAZI Dir en Grey lenne. Tudom, hogy sikerülhet életre kelteni az együttest, mert egyikünk se tudott igazán elszakadni a múlttól.

Ez most hirtelen kicsit túl sok egyszerre. Muszáj végiggondolnom többször. Megrohannak az emlékek, az együtt töltött évek. Szerettem azt az életet, a hátrányaival együtt. Jó volt, de az óta sok minden változott. De leginkább mi magunk.

- Hallgass a szívedre és válaszolj őszintén – kéri.

Elgondolkodom szavain. Valahol igaza van, hiányzik az az élet. Mindennél többet jelentett a banda. Egy világ omlott össze bennem hét évvel ezelőtt. Amennyire tudtam, lezártam magamban a múltat, hogy a jelenben és a családomnak éljek. Hiányoznak azok az idők, jó lenne visszakapni, de az már a múlt. Soha nem jön vissza, semmi sem lesz olyan, mint volt. Most már új életem van. Gondolnom kell a feleségemre és a gyerekekre. Nem hagyhatom őket cserben.

- Mit mondasz? – szakít ki gondolataim közül.

- Nem tudom, Kaoru, tényleg nem. Egy valamiben tévedsz.

- Miben?

- Én lezártam a múltat, tovább léptem. Lehettem a dobverőket. Átlagos életem van, átlagos családdal, ahogy akartam. Már csak arra vagyok hajlandó, hogy a fiamat tanítsam dobolni.

Megdermedve pislog. Erre nem számított. Érzem, hogy belesajdul a szívem az emlékekbe.

- A múltat nem lehet visszahozni Kaoru, ezt neked is be kell látnod. Ha a múltba kapaszkodunk, és nem tudjuk elengedni, elfelejtünk a jelenben élni. Az az idő elmúlt, én elfogadtam és beletörődtem. Családom van, rájuk is gondolnom kell. Nem hagyhatom magukra őket. Yuri nemsokára szülni fog, most van rám a legnagyobb szüksége. Sajnálom, de a válaszom: Nem.

Teljesen elsápad a válaszon. Nekem is fáj, de a családom az legfontosabb, az ő érdeküket tartom szem előtt.

Hajdani bandatársam szeme kétségbeesetten csillog. Pár percig reménykedve pillant rám, hátha meggondolom magam. Valahol igaza van, de nem dobhatok félre mindent.

- Jól van, legyen, ahogy akarod. Ha mégis meggondolod magad, itt a számom – leteszi az asztalra a névjegyét és távozik.

13. fejezet

Die pov

Kaoru ismét felkeresett a bárban, ahol dolgozom, és megbeszéltünk egy ebédet. Hiába ígértem meg neki, hogy visszafizetem azt a pénzt, amit nálam hagyott, csak leintett, hogy hagyjam a francba. Abból az összegből tudtam venni pár normális ruhát, a számláim is ki lettek fizetve, és még maradt is egy kevés. El se tudom mondani, mekkora segítség volt.

Tömegközlekedéssel egy óra mire odaérek, amit megbeszéltünk. Egy nyugis étkező az egész. Kao a bejárat előtt cigizik és vár rám.

- Üdv – fogad.

- Régóta vársz? – kérdezem.

- Nem, gyere, együnk.

Belépünk és megnézzük a választékot.

- Ne törődj semmivel, én fizetek – szól rám.

Bólintok, és kiválasztom az ebédet. Kao fizet, és leülünk egy csöndes sarokba.

- Mire jutottál? – térek a lényegre.

- Kyo rendben van, olyan, mint régen. Toshira is számíthatunk. Már csak Shinyával kéne beszélni.

- Mi volt Kyóval? – kérdezem.

Ez érdekel a legjobban.

- Nem akarom háromszor elmondani, így majd ha mindenki együtt lesz – tér ki.

- Oké. Azt mondtad beszéltél már csak Shini van hátra. Miért nem beszéltél még vele?

- Elköltözött és a föld nyelte el. Fogalmam sincs, merre keressem. De jobban érdekel, hogy veled mi van. Hogy jutottál idáig?

- Röviden annyi történt, hogy miután elváltak útjaink sokáig magam alatt voltam. Depressziós voltam, kaptam pár lehetőséget, de nem jött össze. Próbáltam szólózni, az nem jött össze. Alig volt munka, így el kellett kötöznöm. A lejtőn nem tudtam megállni. Aztán egyik este valaki kirabolt. A telefonom, benne számtalan telefonszám, volt köztük pár, ami munkalehetőség volt. A pénztárcám az irataimmal együtt eltűnt, azzal a pár ezer yennel, amim volt. Végül a kocsimat eladtam, annak az árából vettem ki azt a lyukat ahol most élek. Átlag két munkám van, hogy megéljek valahogy, de nehéz. Ezért adtam el a hangszereim. Egyik haveromat tanítgatom gitározni, abból jön még egy kevés pénz, de nem sok. Ha így meg tovább, nem tudom mi lesz. Hónapról hónapra élek, sokszor görcsölök azon, hogy ki tudom-e fizetni a lakbért meg a számlákat, és marad-e annyi, hogy kaját vegyek. A cigiről is leszoktam már rég, egyszerűen nem volt pénz, a többit nem is akarom sorolni. Ha így megy tovább, nem tudom mi lesz, talán az utcára kerülök.

Nem akartam ezt mind a nyakába zúdítani, de jó végre elmondani valakinek. Tényleg félek, hogy mit hoz a holnap. Nem egyszer akarták elzárni a meleg vizet vagy az áramot nálam.

- Szánalmas, ugye? – kérdezem egy fájdalmas fintor kíséretében.

- Die – néz rám hitetlenkedve.

- Mindegy, ez az én gondom, majd megoldom – próbálok mosolyogni, de inkább csak egy fintorra sikerül.

- Nem – mondja határozottan – nem követjük el ugyanazt a hibát, hogy „csak az én dolgom”, ha baj van, az egész bandára tartozik. Egyedül nem fog menni, össze kell tartanunk. Érted? Mondd, mire van szükséged?

- Előbb legyen meg minden, aztán megbeszéljük, jó?

- Oké, de ha nem szólsz, szétrúgom a segged – fenyeget.

Jót nevetek rajta. Abban maradunk, hogy kezdjem el gyakorolni a számainkat, és szedjem össze magam. Mindketten bizakodunk, de tudjuk, hogy még nem örülhetünk, hisz hátra van még Shinya. Őt nem lesz könnyű meggyőzni. Ebéd után megyek a kocsmába dolgozni. Valahogy megkönnyebbülve érzem magam. Tudom, hogy nem kéne reménykednem, de mégis. Kezdem látni az alagút végét.

Toshiya pov

Végre túl vagyok a hajtáson és van egy lélegzetvételnyi időm. Nika és Yusuke nagy sikert arattak a jelmezeikkel. Kezdek kikészülni, így megfogadva Yuri tanácsát, kiveszek egy hét szabadságot, és pihenek. Ennek egy részét náluk töltöm, a többit otthon. Magam se tudom miért, de hazahoztam a basszeromat. Vegyes érzelmekkel veszem kézbe és kezdek pengetni. Ez most már, mint mikor csak a hecc kedvéért elkezdünk zenélni Shinivel. Most mintha nehezebb lenne a gitár. Kicsit zenélek, de nem tudok mit kezdeni magammal. Folyamatosan az asztalon lévő telefonom figyelem. Végül engedek a kísértésnek, gitáromat félre téve telefonálok. Türelmetlenül várom, míg kicseng.

- Igen? – szól bele a készülékbe a már jól ismert hang.

- Toshiya vagyok – mondom – legutóbb mondtad, hogy összeülhetnénk egy kávéra.

- Igen, emlékszem. Mikor van időd?

- Még van három nap szabadságom, szóval bármikor.

- Holnaphoz mit szólsz? Ismerek egy hangulatos helyet.

- Hol és mikor?

- Tudod hol van a Royal Caffee?

- Igen.

- Gyere oda mondjuk, délután kettőre.

- Ott leszek. Szükség lesz majd valamire?

- Nem, csak beszélgetni akarok.

- Oké – bontom a vonalat.

Megkönnyebbülve dőlök el a kanapén. Holnap találkozunk, már várom.

A megadott helyen és időben várok Kaorura. Szokásához híven időben érkezik. A teraszon elfoglalunk egy asztalt.

- Hallgatlak – kezdem áttanulmányozni az étlapot – jutottál valamire?

- Fogjuk rá. Nem sokkal többre, mint legutóbb, de haladok. Már csak Shinyát kéne megtalálnom.

- Azt hittem vele is beszéltél már – füllentek.

Szerintem azt se tudja, hol van a dobos. Hiába szeretem még mindig Kaot, és hiába akarom a bandát, nem fogom elmondani, hol lakik Shinya.

- Nem tudom hol lakik, a száma is megváltozott.

- Akkor hogy akarod megtalálni?

- Te nem tudsz róla valamit?

- Miből gondolod? – térek ki a válasz elől.

- Mindig is jóba voltatok. Mikor valami baj volt, mindig hozzá mentél.

- Igen emlékszem, és nem egyszer féltékeny is voltál.

- Totchi, mondd meg ha tudsz róla valamit. Még neked se hiszem el, ha azt mondod, hogy pont ti nem tartjátok a kapcsolatot.

Megjelenik a pincérlány felvenni a rendelést. Párszor Kaorura pillantok, türelmesen, áthatóan néz rám. Azok a gyönyörű barna szemek… sose tudtam ellenállni neki. Ezt tudta akkor is, most is. Kényelmetlenül fészkelődöm. Szerencsére megjönnek a kávék.

- Jól van, igazad van. Még mindig jóba vagyok Shinyával, de nem mondom meg a címét, a számával együtt – adom meg magam.

- Miért? – értetlenkedik.

- Pont azért, mert a barátom. Kaoru, te nem tudod min ment keresztül. Nem akarom eljátszani a bizalmát. Ha akarsz tőle valamit, szerezd meg a címét. Keresd meg úgy, ahogy Kyót.

- Yoshiki mondta meg hol találom Kyót. Őt a pszichiátriáról kellett elhozni.

- Mi? – nyögöm és majdnem belefulladok a kávéba.

- A feloszlást nem bírta elviselni, és nem sokkal később oda került. Évekig abban a hazugságban élt, hogy ő és Kyo két külön ember, és hogy azért kerül a zártosztályra, mert Kyo meghalt.

- Jézusom – szörnyedek el – ránk emlékszik?

- Igen, arra emlékezett, hogy együtt zenéltünk, majd feloszlottunk. Aztán Kyoval összeálltuk és mi lettünk a Dir en grey.

- Te jó ég – hitetlenkedem.

Ezt sose hittem volna, főleg nem a kicsi énekesről. Mindig is erősnek gondoltam… de a legerősebbek is elbukhatnak, ahogyan most ő.

- Sajnálom, nem tudtam – motyogom bűnbánóan – Hogy van?

- Most már jól. Újra olyan, mint volt.

- Akkor jó. Sajnálom ami történt, de nem igen tudok segíteni. Támogatom az ötleted, de Shinyát neked kell megkeresned.

- Kösz.

Még megbeszélünk pár dolgot, mesél a bandáról, amit menedzsel, majd megy a dolgára. Én is hazamegyek, hogy kicsit zenéljek. Sok régi emlék és érzés kavarog bennem. Kicsit félek, hogy mi lesz, de majd csak alakul valahogy.

12. fejezet

Shinya pov

Szinte repül az idő. Úgy telt el több hónap, hogy szinte észre se vettem. Nem csoda, ki se látok a munkából. Nemrég egy kutyakiállításra hívtak, mint kozmetikust. Számtalan szebbnél szebb kutya… egyszerűen imádtam! De a számomra legkedvesebb négylábúak otthon várnak rám. Chappy nemsokára világra hozza a kölykeit, Boss nagyon vigyáz rá, és a házra. Már csak idő kérdése, és nem csak a kutyáktól lesz hangos a ház, hisz Yuki terhessége is a vége felé halad. Már alig várom. Igaz, hogy már egyszer átéltem a gyermekeim megszületésének boldog pillanatát, de most is annyira izgulok, mint évekkel ezelőtt.

Hálás vagyok Toshinak, hogy a tengernyi munka ellenére tud időt szakítani Yusuke és Nika ruhájának elkészítésére. Nagyon szereti a gyerekeket, ahogy ők is Toshit.

Kora reggel megszólal az átkozott ébresztőóra. Morogva kikapcsolom és a másik oldalamra fordulok.

- Drágám, ébredj – vékony ujjak cirógatják meg arcom.

Mély sóhajjal fordulok a hátamra, és nézek gyönyörű feleségemre.

- Jól van, máris – kászálódok ki mellőle.

- Ugye emlékszel, hogy ma Toshiya átjön?

- Miért is? Mondjuk nem mintha nem lenne gyakori vendég.

- Ne légy ilyen. A gyerekek miatt jön.

- Ja igen, az iskolai jelmezek – világosodom meg.

- Igen.

- Ne aggódj, addigra hazaérek.

Alig lépek ki a szobából, két kis kedvencem csaholva fogad. Megsimogatom őket, aztán megyek a konyhába. Nem kell sok, hogy a gyerekek is felébredjenek. Mire lefő a kávé, akkora a hangzavar, mintha koncerten lennék. Yusuke és Nika azon vitatkoznak, hogy melyikük nyeri majd meg a jelmezversenyt. Yuki elkészíti a gyerekek uzsonnáját, addig én a kávémat kortyolom, és megetetem a kutyákat.

- Ha megreggeliztetek, szedjétek össze magatokat, megyünk – mosom el a bögrém.

- Apa, mikor jön Toshi bácsi? Mikor lesz kész a ruhánk? – nyafog Nika.

- Nem tudom, de már mondtuk, hogy nem egyik napról a másikra lesz meg. Toshiyának is sok a dolga, legyetek türelmesek.

- Talán mire hazajöttök, itt lesznek a ruhák – mosolyog angyalian Yuki.

- Ezt hogy érted anya?

- Toshi ma átjön.

- Jaj, de jó! – nevetnek fel.

Eszem pár falatot, aztán összeszedem magam. Szokásos reggeli káosz uralkodik. A gyerekek még kétszer vagy háromszor visszaszaladnak, mondván, valamit elfelejtettek. Már meg se lepődöm.

- Hányszor mondjuk még anyátokkal, hogy este pakoljatok be mindent? – kérdezem.

Nem mondanak semmit, csak szedelőzködnek. Kicsit babusgatom Chappyt, majd búcsúzok.

- Sietek haza – csókolom meg drága feleségem.

- Siess apa, elkésünk! – kiált a kocsi mellől a fiam.

Sóhajtva megcsóválom a fejem, és megyek. Elviszem a srácokat a suliba, aztán megyek dolgozni.

Miyuki, a kolléganőm mosolyogva fogad.

- Jó reggelt – köszön.

- Neked is. Mikor jön az első vendég?

- Fél óra múlva. Lesz egy fürdetéssel egybekötött szőr és körömvágás. Shiba nehéz eset.

- Nem tagadom – mosolyogok.

Lepakolom a cuccom, és előkészülök a kutyára. Az üzlet hátsó része lett kialakítva „szépségszalonnak”, elől állateledelek, játékok és egyéb állattartási kellékek vannak. Shiba egy pomeraniai törpespitz. Amilyen kicsi és aranyos, annyira utál fürdeni. Alig készülök el, megjön Shiba. Szerencsére megtanultam bánni ezzel a kutyussal, így viszonylag könnyen meg tudom fürdetni. Csak engem áztat el, és nem az egész helyiséget. Amint az asztalra teszem, megnyugszik.

- Ügyes kislány vagy. Nagyon ügyes – adok neki jutalom falatot.

Innentől már könnyű vele. békésen tűri, hogy megnyírjam, és levágjam a körmét. Sokat jutalmazom, így tudja, hogy jól viselkedik. Végül Shiba és gazdája távoznak.

Egész nap egymást követik a kutyák. Nem bánom, imádom ezt csinálni.

- Elmegyek, hozok valamit ebédre. Mit hozzak neked? – kérdi Miyuki.

- Rád bízom – mondom.

- Oké.

Nem sokkal később visszajön, és megebédelünk. Kapok pár telefont, hogy időpontot kérjen valaki, vagy éppen lemondja azt.

Munkaidő lejárta után távozom. Ma Yuri hozza el a gyerekeket, így egyenesen hazamegyek.

Yuri forró csókkal üdvözöl, a kutyák hangos ugatással. Nem sokkal után, befut Toshiya is. A gyerekek hatalmas örömmel fogadják. Az üdvözlés után, átmegyünk a nappaliba, ahol Toshi a táskájában kezd matatni.

- Máris kész vagy? – lepődök meg.

- Igen, elkezdtem, és nem tudtam abbahagyni.

- Mivel tartozunk neked? – jön elő drága feleségem.

- Hagyd már Yuri-chan. Tudod, hogy nektek bármit, bármikor.

- Maradsz vacsorára?

- Ha nem zavarok.

Erre egy laza mozdulattal tarkón legyintem.

- Hülye – morranok rá.

- Mielőtt még elfelejtem – ismét matat a táskájában – ezt Chappynek hoztam – szed elő egy jó nagy és puha párnát – na meg a kölyköknek.

- Köszönöm – veszem át, és megkeresem kiskutyámat.

Most is a kialakított alomban fekszik. Boss mellette fekszik, és a hátára hajtja a fejét. Jöttömre felfigyelnek.

- Chappy, nézd mit hozott neked Toshiya – megmutatom neki.

Kis drágám megszimatolja, ráharap, és elveszi tőlem. Kicsit fészkelődnek, és alszanak tovább. A vacsora, mint mindig, most is hangos. Nika és Yusuke arról áradoznak, milyen eredményt érnek majd el a jelmezversenyen.

- Mi a baj, Toshiya? Gondterheltnek tűnsz – kérdi lágyan Yuri.

- Pár napja megkeresett Kaoru – nyögi.

- Mi? – lepődök meg – Miért? Mit akar?

- Újra akarja kezdeni a zenélést.

Válaszul csak hümmögök.

- Szerintem majd téged is meg fog keresni – jegyzi meg a basszista.

- Sejtem. Mit mondtál az ajánlatára?

- Belevágok. Szerintem téged is meg fog keresni.

Nem mondok semmit, inkább gondolataimba mélyedek. Tehát, Kaoru mindent újra akar kezdeni? Miért? Miért most? Mit akar ezzel elérni? Késő van, így Toshi itt marad éjszakára. Vacsora után, a gyerekek elmosogatnak, és mindenki nyugovóra tér. Sokáig forgolódom, nem hagy nyugodni. Miért akarja Kaoru megbolygatni a nyugalmamat?

11. fejezet

Toshiya pov

Elhalmoznak munkával. Egy hónapom van arra, hogy egy nyári kollekciót tervezzek, és varrassam meg. Szerencsére a modellek megvannak. 12 nő és 12 férfi. Azt se tudom hol áll a fejem. A tervek nagyjából megvannak, a színeket még nem tudom. Holnapra kész kell lennem, de nem vagyok sehol.

- Megőrülök! – hanyatt vágom magam a kanapén.

Az asztalra dobom a szemüvegem, és megdörzsölöm fáradt szemeimet. Napok óta nem alszom eleget, fáradt vagyok. Ha vége a bemutatónak, végre tudok majd pihenni egy picit. Lehet, átmegyek Shinihez. Ha nem, elmegyek bulizni, és talán összeszedek valakit. Jó lenne végre egy jót szexelni.

Csak annyit bánok, hogy a sikereimet, és az életemet nem tudom megosztani senkivel. Kao volt a legnagyobb szerelmem. Senki sem érhet a nyomába se. Valahol, a szívem egy rejtett zugában még mindig hiányzik, vonz magához. Talán még mindig szeretem. Több férfival volt dolgom hét év alatt, de mindben Kaorut kerestem, de semmi. Ők csak egyszerű halandók, míg ő az IGAZI.

- Kaoru – sóhajtom a számomra oly becses nevet.

Ha lehunyom a szemem, könnyedén magam elé tudom képzelni csillogó szemét, helyes arcát, tetoválásait, formás fenekét…

Egy kopogás szakít ki fantáziálásomból.

- Mi a…? Nem várok senkit – motyogom.

Megyek és kinyitom az ajtót, míg a biztonsági lánc engedi.

- Rég láttalak Totchi – mosolyog fantáziám megtestesülése.

- Kao… - motyogom.

- Van rám pár perced? Beengedsz?

- Gyere – akasztom ki a láncot, és tárom ki az ajtót.

Félre állok, hogy be tudjon jönni. Míg leveszi cipőjét, bezárom az ajtót. Kaoru jól tartja magát, még mindig szexi a feneke, bár, kicsit pocakos lett.

- Kérsz valamit? Sört? – indulok a konyha felé.

- Csak vizet, vezetek.

Hozom a kért üdítőt, én maradok a kólánál. Leülünk a nappaliba, ahol Kao nagyot néz a papíroktól roskadozó dohányzóasztalon.

- Rosszkor jöttem? – kérdi.

- Nem igazán. Épp szünetet tartok – kortyolok italomba.

- Tudom, hogy nem épp barátként váltunk el,…

- Ne kezd újra. Azon már túl vagyunk. Felejtsük el - vágok közbe.

- Ahogy akarod. Amiért jöttem: basszerozol még?

- Nincs sok időm, meg banda se. Úgyhogy nem – ez nem teljesen igaz, de azt nem kell tudnia.

- Ugye nem várod, hogy mindezt elhiggyem? Pont te, akinek az élete a zene, ne művelné?

- Az régen volt. Az a Toshiya már nincs.

- Egy frászt nem.

- Miért jöttél? Miért érdekel, hogy zenélek-e? Veled ellentétben nem bírtam megmaradni a zeneiparban, mert mindig a bandára emlékeztetne. Ezért…

- Épp ezért jöttem. Mert újra akarom kezdeni.

- Mit?

- A bandát.

- Viccelsz? – hitetlenkedem.

- Olyannak ismersz?

- Mindegy mit mondok, ha a többiek nem akarják.

- Tévedsz Totchi. Kyo és Die már rábólintott.

Elgondolkodva állok fel, és az ablakhoz lépve nézem a várost.

- Miért? Miért akarod újra kezdeni?

- Ez az életem, ahogy a többieknek, és neked is. Senki sem tudott véglegesen elszakadni a zenétől. Ez életet minket.

- Mégis feloszlottunk.

- Lehet, de most újra kezdhetjük. Még nem késő. Ezúttal a Dir en Grey örökké élni fog.

- Gondolod?

- Nem, tudom. Mit mondasz?

Elgondolkodom szavain. Kell pár pillanat, míg megemésztem.

- Mi lesz a régi dolgokkal?

- Most megbeszéljük, és nem követjük el még egyszer azt a hibát, hogy bármit is eltitkolunk egymás elől. Mit mondasz Toshi?

Mélyet sóhajtok, és elgondolkodom a szavain. Igaza van, mint mindig. Ez volt minden vágyam, hogy újra legyen Dir en Grey, akkor most mégis mi a faszért kéretem magam? Főleg, hogy Kaokao kér? Mégis mire várok?

- Hogy döntesz? – az üvegben látom, hogy mögém lép.

- Jól van – fordulok felé – Próbáljuk meg. De tudd meg, hogy utállak.

Ijedten néz.

- Mindig el tudod érni, hogy elgyengüljek, és rábólintsak az ötleteidre. Pont, mint régen – mosolygok.

- Azóta sok minden változott – elhúzza szép ívű ajkait.

- Mi magunk is – értek egyet.

- Ha ennyit akartál, kérlek, menj el. Sok dolgom van még.

Nem szívesen küldöm el. Nagyon örülök, hogy láthatom, de ki se látszom a munkából.

- Oké, ezen a számon elérsz – nyújt egy névjegyet.

- Mikor hívhatlak?

- Bármikor.

- Mint régen – mosolygok halványan.

- Majd egy kávé mellett megbeszéljük a részleteket, vigyázz magadra – mosolyog, és elmegy.

Kaoru pov

Ez a találkozó jobban sikerült, mint remélni mertem. Most sikerült az, ami régen nem. Felnőtt emberként beszéltünk egymással. Ami történt, az megtörtént, azt már nem tehetjük meg nem törtté. Csak rontottunk volna a helyzeten, ha felemlegetünk minden régi sérelmet.

Jó volt viszont látni a basszistát, furcsa érzések kavarognak bennem. Mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára, de ott volt a távolságtartás is. Furcsa ez a kettősség. Bármennyire próbálnám tagadni, hiányzott a srác. Jó lenne, ha minden újra olyan lenne, mint régen, de már sose lesz olyan. Ahhoz túl sok minden történt, és mi is megváltozunk. Mindketten követtünk el hibákat, amit nem tehetünk, semmissé bármennyire is akarnánk. Pontosan ezek miatt nem lehet semmi sem olyan, mint évekkel ezelőtt.

Otthon fáradtan szállok ki a kocsiból. Mikor értem haza? Fáradtan lépek be a lakásba, és veszem le a cipőt.

- Hogy ment? – fogad Kyo.

- Beleegyezett, de nem tudtunk sok mindent megbeszélni, mert dolgoznia kellett.

- Ne már! – nyafog.

- Türelem. Mindenki éli a maga életét. Nem várhatod el, hogy mindent félre dobjanak. Ezen kívül, ne feledd, hogy még Shinyát is meg kell találni.

Türelmetlenül felmorran. Sose a türelméről volt híres.

- Nem tudnál csinálni valamit?

- Azt teszem, de nem tudok csodát tenni. Ők nem hülyék, van saját életük, amit nem fognak csak úgy félre dobni. Nem olyan egyszerű, mint régen.

- Akkor se volt az, de akarták, akartuk. Zenészek akartunk lenni.

- Igen, így volt, de az óta sok minden változott. Mi magunk is.

- Hogy van Toshi? – vált hirtelen lágy hangra.

- Jól van, majd egy kávé mellett megbeszélem vele a részteletek a bandával kapcsolatban.

- Az jó, örülök – ártatlan mosoly jelenik meg szája szegletében.

Mobilom szakítja félbe beszélgetésünket. A Silent Death főnöke. Azt akarja, hogy holnap menjek be, mert őrültekháza van. Semmi kedvem, de papíron még mindig én vagyok a menedzserük.

10. fejezet

Kyo pov

A megbeszéltek szerint, ebben az étkezdében találkozom Yoshikivel. Csak tudnám, hol tekereg. Már itt kéne lennie. Bezzeg ő késhet, mi nem. Micsoda dolog ez? Ő nevelte belénk a pontosságot, erre ő késik.

- Bocs, nagy a forgalom – ül elém.

- Végre – morranok.

- Ahogy látom, a régi vagy – állapítja meg.

- Igen. Kao mondta, hogy szemmel tartottál minket. Elmondod mi lett a cuccaimmal?

- A verseidet és szövegeidet már odaadtam Kaorunak. A lemezgyűjteményed nálam van, azt meg tudtam menteni.

- Nem inkább behúztad? – cukkolom.

- A lakásodat eladták másoknak. A bútorok, minden egyéb el lett árverezve.

- Semmi nem maradt?

- A fényképek, meg a személyes tárgyaid nálam vannak.

- Kösz – nyugszom meg.

Legalább maradt valami. A lakás és a bútorok most nem érdekelnek, csak az a kevés számomra fontos holmi, amit Yoshiki megmenekített.

Rendelünk valami ehetőt, addig faggatom a dobost, hogy mi a helyzet. Jó vele újra beszélgetni. Ebéd után fizetünk, és megyünk.

- Átmehetek most a holmimért? – kérdezem félénken.

Egy pillanatra furcsán néz rám, aztán bólint. Beülünk a kocsiba, és megyünk.

- Kyo, minden rendben? – kérdi gyanakodva, mikor nagyon elbambulok.

- Persze, mi baj lenne? – mosolygok továbbra is.

- Csak kicsit másnak tűnsz.

- Csak elgondolkodtam.

Furcsa pillantásokat vet rám, de bólint. Nem igen szólalok meg, míg meg nem érkezünk. Hatalmas szemekkel nézek körbe a házban. Szép rendben van minden.

- Nahát – nyögöm.

- Kérsz valamit?

- Nem, köszönöm.

- Gyere, ennyit tudtam megmenteni – vezet a nappaliba.

Leülök a kanapéra, és nézelődök. Egy hatalmas dobozt rak elém. Belekotrok, egy csomó CD, fényképalbumok, bekeretezett képek, pár könyv, mappában rajzok, ékszerek. Majd egy nagyobb zsákot is előszed a szekrényből.

- Pár ruhád is van.

- Hogy-hogy ennyi mindent eltettél?

- Reméltem, hogy egyszer visszatérsz – mosolyog.

- Ez mind az enyém? – nézek meglepetten a cuccokra.

- Igen.

- Tényleg? Ezek közül, nem sokra emlékszem. Csak annyi rémlik, hogy régen voltak ilyenjeim – mutatok fel pár ékszert.

- Gyere, mesélek – telepszik mellém.

Átlapozgatom a fényképeket, és mesélni kezd nekem. Figyelmesen hallgatom, és bólogatok, ha közös emlékeket idéz fel. A Dir en Grey-ről leginkább ő mesél, aminek nagyon örülök.

Estig beszélgetünk, jót nevetünk. Egy üveg bort is hozott. Azt jókedvűen elfogyasztottuk.

Este Yoshiki hívott nekem egy kocsit, és hazavitetett a holmimmal együtt. Vígan dúdolgatva lépek be a lakásba. Kao még nincs itthon. Leveszem a cipőm, és a nappali közepére telepedve nézegetem megmaradt motyómat.

Kulcszörgésre figyelek fel.

- Megjöttem! – kiáltja Kao.

- Nappali! – válaszolok.

- Ezek meg? – mutat a cuccokra meglepetten Leader-sama.

- Yoshiki megmentette őket – vigyorgok.

Leül mellém, és beszélgetünk. Mint valami hatalmas eseményt, úgy mesélem az új információkat. Lehet, hogy ezzel untatom, mert ezt ő is tudja, de nem érdekel. Nekem nagy élmény.

- Erre emlékszel? Az Apocalypticával léptél fel – mosolyogva mutat egy képre.

- Persze, miért ne emlékeznék, ha ott voltam? – jegyzem meg kissé furcsálkodva.

Rám pillant, és alaposan megnéz magának. Hatalmasakat pislogok, nem értem miért vizslat ennyire.

- Kyo? – kérdi gyanakodva.

- Aha – nyögöm – ki más lennék?

- Nem, semmi – rázza meg a fejét.

Egy vállrándítással elintézem. Kiszedem az egyik CD-t, és a lejátszóba téve, elindítom. Az egyik kedvenc albumom az X Japantól.

- Még több nosztalgia? – mosolyog Kao.

- Aha – mosolygok elégedetten – szedd elő a gitárod!

- Mi?

- Ne kéresd magad! Elő a gitárral! Te mondtad, hogy bandát akarsz, nem?

- De…

- Akkor meg? Gyakorolni is kéne, nem gondolod? Hogy nézne ki, ha kidőlnél koncert közben?

Mikor felfogja, igazam van, felemeli a seggét, és előszedi régi hangszerét. Leül, és pengetni kezd. Nem kell sok, és énekelni kezdek. Nem kell sok, és a saját számainkat adjuk elő. Egész este zenélünk, csak hajnalban térünk nyugovóra. Kao hamar elalszik. Én a sötét plafont bámulom, és a múlton merengek. Nem értem miért volt olyan furcsa Kaoru és Yoshiki. El is felejtettem megkérdezni, mi van Die-vel. Mindegy, majd reggel kifaggatom.

Kaoru pov

Kyo határozottan furcsa. Egyik pillanatban visszahúzódó, félénk, a másikban a régi, morgós. Mi a fene folyik itt? Mi van vele? oké, régen is furcsa volt, de most túltesz magán.

Csak pár órát tudok aludni, de nem baj. Reggel a konyhában találkozom a törpével, épp kávét főz.

- Jó reggelt – ásítok egy nagyot.

- Neked is. Dalolj madárkám, mi van Dievel?

- Te vagy a dalos pacsirta, nem én.

- Inkább nyögd ki mi van vele.

- Támogatja az ötletem, de nagyon kicsúszott alól a talaj. Kabukicho egy lepukkant részén lakik, egy düledező bérházban. Egy kocsmában dolgozik csaposként, egy másikban mg fellép zenélni, ha hívják. Se kocsi, két gitárja maradt meg, nagyjából akkor lyukban él, mint a nappalim. Azon a környéken még nappal se szívesen mászkálnék, nemhogy este…

Megdermed egy pillanatra, és maga elé bámul. Tétován pillant rám, szemében tükröződik az értetlenség, és a döbbenet.

- Mi lett vele? Hogy jutott idáig? – hitetlenkedik.

- Nem tudom, nem mondta. De mindenképp segíteni akarok neki.

- Akkor szedjük össze Toshit és Shinyát, minél előbb.

- Nyugi – intem le – Nem olyan egyszerű.

- Miért? Te vagy a nagy vezető! Te mindenre képes vagy! Olyan nincs, amit te ne tudnál megoldani! – teljesen kétségbeesett a hangja.

A szemébe nézek, és ledöbbenek. Teljesen más a tekintete. Olyan, mint mikor a pszichiátrián találkoztam vele. Egyre különösebb ez a helyzet. Inkább nem szólok, mert láthatóan, ő ezt nem veszi észre. Kétségbeesetten nyüszög, és kérlel, míg nem veszem kézbe a telefonom, és próbálok infót szerezni Toshiról. Megrohannak a régi emlékek. Nem tagadhatom, kicsit tartok a találkozástól. Nem tudom, hogy fogunk reagálni. Nem túl szépen váltunk el. Ahogy azt se tagadhatom, hogy közünk volt a banda feloszlásához.

Sokáig tart míg találok valakit, aki megadja nekem Toshi főnökének a nevét és a számát. Nem hívom azonnal a fickót, elég ideges vagyok. Ha ez nem lenne elég, Yu felhív, hogy bajok vannak. Átküldi a papírok, szóval a laptop előtt gyökeret eresztek, és próbálok összehozni valami használhatót. Késő estig szenvedek, vitatkozom a főnökkel, meg a bandával. Mikor kikapcsolom a laptopot, azt hiszem kifolyik a szemem.

- Tessék, jól fog esni – nyom a kezembe egy sört Kyo.

- Kösz.

- Új banda?

- Ne is mond. Úgy két éve szenvedek velük. Azt hiszik, hogy már most a Dir e Grey szintjén vannak, kés azt gondolják, pár év, és az X Japanon is túltesznek.

Horkan egyet.

- Tudnak valamit?

- Szart se. Az énekesnek hamis a hangja, egyedül a dobossal lehet kezdeni valamit.

- Miért nem hagyod őket a picsába?

- Szerinted akkor honnan lenne pénzem?

- Igaz – fintorog – amíg dolgoztál, összeszedtem a verseimet, és holnap majd elviszem a kiadóhoz. Nem árt kicsit aktivizálni magam, meg besegíteni a költségekbe.

- Ennek örülök.

- Tochiról van hír?

- Annyi, hogy most külföldön van, és nagyon sok a munkája. A főnöket azt mondta, várjak egy hetet.

- Ne már! – nyafog.

- Nyugi, egy hét nem a világ vége.

Az elkövetkező egy hét elég nehéz. Kyo „hangulat változásai” egyre furcsábbak. Mintha egyszer ő lenne, máskor meg egy másik személy. Mintha Kyo és Tooru lenne. Nem vagyok szakértős, sőt, még csak nem is értek hozzá, de kezdek arra gyanakodni, hogy Kyo tudathasadásos. Az egyik személyiség az énekes, a másik meg akivel a pszichiátrián találkoztam. Egy idő után ez neki is feltűnt, de nem igen zavarta, így nem is foglalkozik vele, ahogy én sem. De ahogy egyre telik az idő, egyre biztosabb vagyok az elméletemben.

Kyo intézi az ügyeit, nem igen találkozunk a munka miatt. Dievel többször találkozom, és egy ebéd mellett beszélgetünk. Nagyon lefogyott, szörnyen néz ki.

9. fejezet

Die pov

Mintha csak tegnap történt volna, hogy az arénából kilépve búcsút intettünk egymásnak, és elváltak útjaink. Pedig már hét éve. Hét nyomorult éve ért véget minden, ami az életemet jelentette. Kyo nem bírta, és a droghoz fordult segítségért. Nem tudom mennyi ideje használta, mikor Kaokao rájött. Előbb, vagy utóbb mindent megtud. Attól kezdve figyelte Kyo minden lépését, de ezzel csak rontott a helyzeten. Nem tehetett róla, féltette az énekest. De az se tett jót neki, hogy pont akkor szakítottak Toshival. Hatalmas balhékat csaptak, még a legkisebb nézeteltérésből is. Shini mindig a pontosságáról volt híres, de akkor folyamatosan elkésett, nem figyelt, idő előtt lelépett a próbáról, interjúkról is majdnem elkésett, nagyon szétszórt lett. Nem telt el úgy nap, hogy Kao ne veszekedett volna vele. Akkor nagyon sajnáltam Shinyát, de nem adott semmi értelmes választ a viselkedésére. Én se voltam kivétel, ha megtalált, engem se kímélt. És ez ment hónapokon keresztül, egészen a búcsúkoncertig. Ott vége lett mindennek. A folytonos veszekedésnek, feszültségnek, morgásnak, mindennek. Akkor úgy gondoltam, jobb így, de tiszta fejjel végiggondolva, talán megoldhattuk volna. Ha le tudunk ülni, és higgadtan megbeszéljük, talán nem így lett volna. Talán. Hányszor mondogattam ezt az évek alatt…

Hatalmas robaj szakít ki gondolataimból. Morogva kelek ki az ágyból, és trappolok az ajtóhoz. Kezd nagyon elegem lenni a szomszédokból. A baloldali lakásban, folyton veszekszik a házaspár, gyakran törnek-zúznak. Egyszer nem tudom mit műveltek, de az a pár kép, ami a falamon van, leesett. Ha valaki szólni mert, még nekik állt feljebb. A tököm tele van velük. Az nem zavarja őket, hogy tőlük zeng ez a kibaszott nyomortanya, de mikor én gitározok, rám akarják hívni a zsarukat. Kurvára elegem van belőlük. A jobb oldali szomszéd viszonylag jobb. A hangok onnan jönnek, és ahogy hallom, kezd eldurvulni. Kitárom az ajtót, át megyek hozzá. A nyitott ajtóból látom, hogy egy részeg épp hasba rúgja a földön fetrengő lányt. Gondolkodás nélkül kapom el a fickót, és behúzok neki. Megtántorodik, megütne. Kivédem gyenge próbálkozását, kap még egyet. Könnyedén kilököm a folyosóra, botladozva elszalad. Megvetően felhorkanok, és visszamegyek a lakásba. Letérdelek Miyuki mellé, és felültetem.

- Jól vagy? – kérdezem.

- Igen, köszönöm, Die-kun – ölel meg.

Könnyes a szeme, felrepedt ajkaival szívszorító látvány.

- A te érdekedben, válogasd meg jobban a férfiakat.

- Tudom, de nem tehetem meg, mert nagyon kell a pénz.

- Mit érsz vele, ha legközelebb megölnek?

Bűnbánóan lehajtja a fejét, én pedig elhúzom a szám. Csak húsz éves, de már prosti.

- Kell segítség? – terelem a témát.

- Nem, köszönöm. Nagyon kedves vagy Die-kun. Meg se tudom eléggé hálálni. Bármikor jöhetsz, neked ingyen is, amit csak akarsz.

- Oké – hagyom rá.

Visszamegyek a lakásomba. Miyuki aranyos lány, párszor segítettem már neki. Mivel nincs semmije, a testével akar fizetni. Nem tudok igazán mit kezdeni vele, mert… túl fiatal, kis túlzással a lányom is lehetne. Nem arról van szó, hogy taszít a gondolat, mert már voltam vele, de nem akarom kihasználni. Ő szeret engem, de nem tudok rá nőként tekinteni.

Fáradtan nézek a faliórára, és jövök rá, hogy mennem kell. Egy újabb fárasztó, és rohanással teli délután, aztán mehetek fellépni. Összekapom magam, vállamra veszem gitárjaimat, és megyek. Elszorul a torkom, mert ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha próbára kéne menni, de mégse. Mert annak már vége. Sose tudtam igazán túltenni magam rajta, mert még mindig zenélek, de csak az árnyéka vagyok régi önmagamnak.

Utálom ezt a környéket, napirendszerességgel járnak erre a zsaruk, az is teljesen normális, ha egy hajléktalant kell kidobnom a lépcsőházból, vagy egy drogos nyöszörög a falnak dőlve, és repül. A kurvákról már ne is beszéljünk. Sokról el se tudom dönteni, hogy férfi vagy nő, esetlen a kettő közti átmenet.

- Hé, szépfiú, mi lenne, ha elszórakoznánk? – billeg elém az egyik.

- Rémálmaim – vetem oda, és ott hagyom a francba.

Sértetten kiabál utánam, de nem érdekel. Ha lenne is annyi fölösleges pénzem, hogy kurvázzak, inkább vennék pár normális ruhát. Ez a gatya is a végét járja, kezd túlzottan elkopni.

Egy lepukkant kocsma emelvényén gitározok, és éneklek. Általában véletlenszerűen, de néha a hallgatóság választ dalt, ha van józan köztük, és még beszédképes. Inkább nem mondok rájuk semmit, úgy se éri meg, mert még a végén én húzom a rövidebbet. Sajnos elég sok Dir en Grey számot kérnek. Nem szívesen adom elő ezeket, csak elmélyítik a már így is szakadékként tátongó sebeimet. Szánalmasnak érzem magam, hogy nem tudom elengedni a múltat, és tovább lépni. Olyan, mintha nem akarnám elfogadni a mentőmellényt, és kapálózva próbálnék fent maradni, de csak süllyedek lefelé. A végén ebbe fogok belepusztulni, csak idő kérdése.

Lepengetem az utolsó hangokat, és vége a fellépésnek. Mélyet lélegezve próbálok lenyugodni. Mindig felkavar, ha zenélnem kell, mert mindig elvisz a múltba, amikor még volt Dir en Grey.

- De már nincs – motyogom, és összepakolok.

Gitárral a hátamon megyek a pulthoz.

- Szép volt haver – vereget vállon Ren, a pultos.

- Kösz – erőltetek egy mosolyt.

- Parancsolj – lök elém egy korsó sört, és a fizetésem, ami a bevétel egy része.

Ha ide jövök fellépni, Ren mindig meghív egy sörre.

- Mikor mehetek hozzád? – kérdi.

Nem olyan rég, a fejébe vette, hogy gitározni akar, és én tanítgatom.

- Nem tudom, talán a jövő héten – kortyolok a sörbe.

- Ennyire be vagy táblázva?

- Aha, holnap legkorábban este tízkor végzek, úgy hogy déltől bent vagyok. Aztán mehetek megint fellépni hajnalig. Ami a legjobb, hogy utána délelőttös leszek.

- Uhh… hogy bírod?

- Szarul, de kell a pénz.

Magamra hagy, mert nem azért fizetik, hogy velem pofázzon.

- Szarul festesz – telepszik mellém valaki.

Ez a hang…! Villám gyorsan fordulok a hang irányába.

- K… Kaoru – nyögöm, mintha szellemet látnék.

- Daisuke – biccent felém, és rendel egy sört.

Nem tudok megszólalni, levegőt is elfelejtek venni.

- Mit keresel itt?

- Beszélni akarok veled.

- Miről?

- Azt majd négy szem közt.

- Neked aztán van bőr a képeden. Eltűnsz hét évre, azt se tudtam, hogy élsz-e, aztán felbukkansz, mondván akarsz valamit. Csak a munkára tudsz gondolni? – csattanok fel.

- Die…

- Fejezd be! Ha csak az érdekel, amit te akarsz, és mindent leszarsz, akkor hagyj békén.

Otthagynám, de elkapja a karom.

- Hallgass meg. Ha utána is azt akarod, hogy elmenjek, megteszem.

Sokat gondoltam rá, hogy milyen lenne újra találkozni a többiekkel, de nem így képzeltem. Végül, győz a gyengébbik énem. Nem bírom itt hagyni Kaorut. Nagyon hiányzott.

- Mond – ülök vissza.

- Miután feloszlottunk, menedzserként kezdtem dolgozni, több-kevesebb sikerrel, egy ideje egy nagyobb projekten dolgozom, de kell hozzá a segítséged.

- Miért? Miért kell egy lecsúszott gitáros segítsége, mikor körülvesznek jobbnál jobb zenészek?

- Mert nekem a legjobb kell. Az pedig te vagy.

Elhúzom a szám.

- És mit találtál ki? Mit nem tudsz megcsinálni nélkülem?

Előre hajol, és a szemembe néz.

- Ha azt mondom, Dir en Grey… mit mondasz?

Félre nyelem a söröm. Mi? Ezt jól hallottam?

- Mi van? – krákogom.

- Erről akarok veled beszélni. Ezért kellesz. Megoldható, hogy most ezt megbeszéljük?

- Aha – vágom rá gondolkodás nélkül.

Intek Rennek, és megyünk. A kocsma előtt próbálok taxit hívni. Szerencsére, van annyi pénzem, hogy megengedjem magamnak ezt a luxust.

- Kocsival vagyok – szól közbe Kao.

Pislogok, de követem. Előbb is szólhatott volna. Még mindig ugyanazzal a kocsival jár, mint annak idején. Sikeresen elnavigálom a lakásomhoz.

- Dai, biztos jó felé megyünk? – kérdi gyanakodva, mikor leparkol.

- Igen.

- Azt ne mond, hogy itt laksz.

- Tudod, elég sok minden történt – szállok ki.

Csak most tudatosul bennem igazán, hogy megmutatom Kaorunak a nyomoromat. Tényleg nem az eszem miatt voltam bandatag. Többek közt Kaorut az esze miatt tartottuk. Én voltam a mosolygós szépfiú, Toshi a művész-divattervező, Kyo az őrült énekes, Shinya a szexi, és nőies dobos.

A nagy bejárati kapu nyikorogva nyílik ki. A zár már csak dísznek van. Az egyik sarokban, a kuka mellett egy fiatal srác nyöszörög. Egy újabb drogos. A karján szorítókötés, mellette a tű. Megfordul a fejemben, hogy kidobjam, de inkább nem teszem. Itt nem lesz baja, és nem az én dolgom kitenni az utcára. Volt bandatársam elhúzza a száját, és követ a lépcső felé. A falakról potyog a vakolat, tele is vannak firkálva. Amint felérünk az emeletre, meghallom, hogy a szomszédjaimnál megint áll a bál. Zeng az egész lépcsőház.

- Mi van itt? – néz nagyot Kaoru.

- Semmi, mindig ez van. Az a legjobb, mikor a nő hajnalban kezd rikácsolni, és nem hajlandó befogni a pofáját – sóhajtok.

Pechemre, az ajtó nyitva, és az asszony, villámló tekintettel csörtet ki, és áll elém.

- Hogy mersz így beszélni rólam? Semmi közöd ahhoz, amit csinálok! – rikácsol.

- És még én vagyok a csendháborító – sóhajtok ironikusan.

- Igen! Akkora zajt csapsz, hogy még a holtak is felkelnek! Mikor végre azt remélem, hogy gondolsz másokra is, neki állsz bömböltetni valami borzalmat! Ha ma se bírsz magaddal, kihívom a rendőrséget!

- Maguktól zeng a ház!

Legszívesebben itt maradnék balhézni, de most fontosabb dolgom van. Karon ragadom vendégem, és hazamegyek. Kaoru meglepve néz körbe a lakásban. Innen tökéletesen lát mindent. Hát igen, egy lyukban élek.

- Ülj le – intek az ágy felé.

Az egyetlen székre letelepszem.

- Bocs, de nem tudlak megkínálni semmivel – elfintorodom.

Ez ciki.

- Mi történt veled? – néz rám hitetlenkedve.

- Ne most. Inkább azt mond, mit találtál ki – térek a lényegre.

- Mint mondtam, újra akarom kezdeni. Ezért kellesz. Tudom, hogy sok hibát követtünk el mindannyian, de remélem, félre tudjuk tenni a régi sérelmeket, és újrakezdhetjük.

- Hogy gondolod? Mi a terv? A többiek már tudják ezt?

- Kyo tudja, a többiekről nem tudok semmit.

- Hogy-hogy?

- Pár hónapja találkoztam Yoshikivel, és ő adta meg a kezdőlökést. Azt mondta, hogy először Kyót keressem meg, és szedjem össze. A feloszlás után, Kyo egy pszichiátrián kötött ki.

- Mi? – megdermedek. - Durván hangzik.

- Erről nem akarok most bővebben beszélni.

- Ennyire megviselte őt? – alig jutok szóhoz.

Tudtam, hogy Kyónak sokat jelent a banda, de, hogy pszichiátrián kössön ki…

- Igen. A bandával kapcsolatban nem sokat tudok mondani, nem merek igazán előre tervezni, amíg nem tudom, hogy ki egyezik bele.

- Érthető – elgondolkodom – tehát, minden a régiben lenne?

- Igen, egyelőre legyen meg a csapat, utána kerítek próbatermet.

- Semmiképpen se holnap lenne…

- Nem.

Hosszan elgondolkodom. Ez olyan, mintha fejest ugranék az ismeretlenbe.

- Benne vagyok – mondom nagy sokára – csak van egy kis gond.

- Mi?

- Csak két gitárom van.

- A többivel mi lett?

- Zaciba adtam, hogy kifizessem a számlákat.

- Ne félj, mindent megoldunk – mosolyog biztatóan – kell segítség?

- Nem, megoldom.

Megszorítja a vállam, és megy. Tenyerembe temetem az arcom. Olyan hihetetlen ez az egész. Hirtelen emlékek rémlenek fel előttem. A régi, boldog időkből. Reménykedő mosollyal nézek Kaoru után. Valami felkelti a figyelmem. Felkecmergek, és megnézem a papírdarabot az asztalon. Kao itt hagyott 100 000 yent, alatta egy fecni: tartsd meg!

- Istenem – nyögöm.

Ezt végképp nem tudom meghálálni neki. Amint lehet, visszaadom. Viszonylag megkönnyebbülve térek nyugovóra. Végre látom a fényt az alagút végén.