7. fejezet

Kyo pov

Akiko és Kaoru sokat segítenek, sokkal jobban érzem magam. Végre, az életem visszakerült a normális kerékvágásba. De sajnos minden csoda három napig tart, ahogy a mondás szól. Én sem vagyok kivétel. Az utóbbi időben rémálom kísértenek. Ismét látom, a szörnyeket, zombikat és mindenféle förtelmet, akik engem hívnak. Pontosabban Kyót akarják, de engem cserkésznek be. miért hívnak engem Kyónak, mikor ő már meghalt? Mit akarnak tőlem? Én nem ő vagyok!

Alig bírok aludni emiatt. De lassan ébren se jobb, újra látom őket. Nem merek sötétben lenni. Félek tőle, tőlük, mert onnan jönnek. Próbálom elrejteni Kaoru elől, nem akarom terhelni. Szerencsére sose hagy magamra, mindig van velem valaki, aki megvéd.

Egyik nap, mikor Kao elment, egyedül maradtam, és akkor valóra váltak a rémálmaim, azokat a szörnyek megjelentek, engem hívtak, hogy elvigyenek magukkal. Annyira valóságosak voltak, hogy éreztem, a belőlük áradó alvadt vér és rothadó hús szagát. Hallottam sziszegő, gurgulázó hangjukat, amint Kyónak neveznek, és hívnak. Mikor felsikoltottam volna, megjelent Kaoru, és a rémek egy csapásra eltűntek. Sokáig tartott, míg megnyugtatott.

Attól kezdve, többet nem hagyott egyedül. Akiko jelenléte segített, de nem igazából nem rá, hanem egykori bandatársamra volt szükségem. Tudtam, hogy ő inkább megért engem, mint Akiko.

Kaoru nem ment be dolgozni, inkább itthon intézte az ügyeit. Hogy megnyugtasson, hozott nekem egy talizmánt, ami távol tartja az ártó szellemeket. Ez segített, hogy nyugodtan tudjak aludni. A talizmán megvédett, és többet nem láttam őket. A napok gyorsan telnek, én pedig egyre több önbizalmat szerzek.

Kaoru elment valahova, engem itthon hagyott. Bármit megenged, csak ne szedjem szét a lakást. Elveszett emlékeim foszlányai kezdenek visszatérni, de csak pillanatképek, semmi több. Mire emlékezni kezdenék, tovatűnik, csak az érzés marad, hogy ez már megtörtént valamikor, de hogy térben és időben mikor, nem tudom.

Nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Össze-vissza mászkálok a lakásban, nem találom a helyem. Mintha a testem magától mozdulna, az egyik szekrény eldugott sarkából előkotrok egy nagyobb kartondobozt. Korábban láttam már, de nem néztem bele. Kao azt mondta, hogy a közös múltunk van benne. Most úgy érzem, van bennem annyi bátorság, hogy belenézzek. A nappali közepére telepszem és belekukkantok. Rengeteg minden van itt. Fényképek, koncert és mozijegyek, apró emléktárgyak. Egy fotóalbum is van itt, amit kiszedek és átnézem. Elmosolyodom. Ez még nagyon régen készült, mikor még zenéltünk és Kisaki volt a basszeros. Egy másik képen az X Japan-nal ülünk egy kocsmában. Istenem, Shinya itt még lány volt. A következő képen Shini és Die guggol az óceánparton, és valamiről nagyon beszélgetnek. Nem sok látszik belőlük, csak a hátuk, meg a fenekük. Csak arra emlékszem, hogy akkor az egész napot együtt töltöttük, sokat ökörködtünk. Emlék nem sok van, inkább csak az érzések, hogy akkor boldog voltam. Egy másikon Kaoval pózolunk valami kocsmában, az egyik koncertünk után. A smink félig-meddig rajtunk, hulla fáradtak voltunk, de boldogok. A következőre emlékszem, Február végén tartottunk egy hatalmas bulit, hogy megünnepeljük a születésnapunkat. Shini akkor volt tizennyolc, Kao huszonkettő és én húsz évesek lettünk. Nagyon fiatalok voltunk akkor még. Az volt az utolsó közös szülinapozás, mert feloszlottunk. A fiúk újra összeálltak Kyoval és Toshiyával, majd jött Yoshiki, és megalakult a Dir en Grey.

Kaoru pov

Hosszú huzavona után elintéztem, hogy otthon dolgozhassak. Egy ilyen roham után nem merem magára hagyni Kyót. Ez így nem mehet. Próbáltam eszébe juttatni, hogy ki ő valójában, de nem megy. Túlzottan bebeszélték neki, hogy ő és Kyo két külön ember.

A talizmán, amit kapott, segített, de nem a végtelenségig. Ahogy telik az idő, Kyo kezd megint nyugtalan lenni. Nagyon nem tetszik ez nekem. Nem tudom mit tehetnék, Akiko is tanácstalan. Még ő se látta ilyennek.

A rohanok egyre gyakoriabbak, nem rég a saját tükörképe ijesztette halálra. Azt mondta, hogy az arca elkezdet rohadni, és a zombi rá akarta vetni magát. Szegény, tényleg megijedt. Segíteni akarok neki, de fogalmam sincs mit kéne tennem. Bárcsak tudnám. Ismerem Kyót, mint a tenyeremet, de most… ezzel a helyzettel nem tudok sokat kezdeni.

Az idő szinte repül, fel se tűnik, de már pár hónap eltelt, mióta Kyo itt van. Sokat faggat, hogy meséljek a Dir en Grey-ről. Eleget teszek kérésének, és beszélek. De leginkább olyanokat, amiket a nyilvánosság nem tud. Olyanokat, amiket csak a banda tud. Remélem, ez segít neki emlékezni. Issza minden szavam. Egész nap csak mesélek, és mesélek. Jókat nevetünk, igyekszem csak a szép emlékeket felidézni.

- Ne haragudj, hogy ezt kérdezem, de miért? – motyogja félénken.

- Mit miért?

- Miért oszlottatok fel?

Ez a kérdés szíven üt. Természetesen nem az igazat mondtuk a sajtónak, de…

- Ne haragudj! Hagyjuk – visszakozik azonnal.

- Tényleg nem tudod?

- Úgy tudom, hogy elég sok olyan probléma akadt, amit nem tudtatok megoldani.

- Ez nem teljesen igaz. Tényleg nem emlékszel? – nézek rá kétségbeesetten.

- Honnan kéne tudnom az igazat, mikor nem voltam ott? – értetlenkedik.

- Ne mond ezt Kyo. Tudnod kell, hisz te voltál az énekes.

- Nem! – kiáltja és összehúzza magát – nem én vagyok Kyo, nem lehetek! Ő meghalt! Nem én vagyok ő, hiába hasonlítok rá.

- Tévedsz. Tudom ki vagy, ismerlek.

- Akkor miért mondasz ilyeneket? Miért bántasz azzal, hogy így hívsz? Hogy azzal áltatsz, hogy tényleg én vagyok ő? Tudom, hogy ez nem igaz! – remegni kezd, és átöleli magát.

- Hallgass meg, kérlek! Ismersz, tudod, hogy sose ártanék neked. Kérlek, próbálj emlékezni – kérem lágy, nyugtató hangon.

Nyöszörög egy kicsit, előre-hátra hintáztatja magát. Kis reményként villant fel előttem, hogy talán, kezd hinni nekem.

- Nem tudom, nem tudom – motyogja.

- Tudod te. Emlékezz vissza! Mindened volt a banda – bíztatom.

- Nem – remeg a hangja.

- Kérlek, próbáld meg. Semmire sem emlékszel?

- Nem, nem vagyok Kyo! Nem lehetek ő! Kérlek, ne csináld ezt – könyörög.

- Jól van. Már elég ennyi. Menj aludni – sóhajtok lemondóan.

Szó nélkül elvonul a szobájába. Elkeseredve felsóhajtok, és megdörzsölöm az arcom. Kicsit olyan, mintha kezdene emlékezni, vagy legalábbis kezdené megérteni, hogy Kyo és Tooru nem két külön ember. A szemében néha látom fellobbanni azt a régi tüzet, ami Kyo szemében égett annak idején.

- Mit tegyek? – sóhajtok kétségbeesetten.

Az elkövetkező pár napban nem igen szól hozzá, inkább a gondolataiba mélyed. Egész nap olvasgat, és néha keresgél, kutakodik a cuccaim között. Nem zavar, mert mindig rendet rak. Egyik nap elkérte a magnót, hogy tudjon a szobájában zenét hallgatni. Leginkább klasszikus megy, mondván segít neki ellazulni.

Épp a banda ügyeit intézem, és veszekszem telefonon. A tököm tele van velük, legszívesebben hagynám a picsába, és keresném a többieket, de nem tehetem. Kell a munka, és a pénz. Majd ha Kyo rendbe jön, akkor előásom a csapatot, és ha minden jól megy, újra fogunk zenélni. De addig jó ez.

Alig nyomom ki a telefont, Kyo fülig érő szájjal áll előttem, és nyom a kezembe egy lapot.

- Ezt nézd! Most írtam.

Felrémlik előttem, hogy hányszor játszottuk ezt el. Hányszor állt elém a legújabb szöveggel, mondván már csak zene kell alá, tudom is milyen.

Mosolyogva olvasom a verset. Nem csak a szövegekhez, de a versekhez is értett.

- Szép – mosolyogva visszaadom neki.

- Tényleg?

- Igen. Régen is szépeket írtál.

- Tényleg? – kapja fel a fejét.

Kapva kapok az alkalmon. Az egyik polchoz megyek, majd kis keresgélés után leveszek egy vaskos mappát, amit a kis énekes kezébe nyomok. Nincs semmi a mappán, így is tudom mi van benne.

- Ez mind? – nyögi.

- Igen, szerettél írni – mosolygok.

Leül a nappali közepére, és olvasni kezd. Mosolyogva figyelem. Olyan mint régen. Teljesen elmerül a gondolataiba, most csak testileg van itt. Nem érdemes zavarni, úgy se nagyon figyel a külvilágra.

6. fejezet

Kyo pov

Megérkezünk Kaoru lakására. Mosolyogva nyitja ki előttem az ajtót. Kicsit hezitálok, majd lassan, óvatosan belépek. Nem igazán érzem magam biztonságban, itt minden más.

- Menj beljebb – noszogat Kao.

A nappali közepéig merészkedek, onnan tovább nem. Elveszetten pillantok barátomra, mire barátságosan elmosolyodik.

- Nézz körbe nyugodtan.

- Itt… nincsenek szörnyek? – kérdezem bizonytalanul.

- Nincsenek. De ne félj, ha mégis jön egy, azt elkergetem.

Tétován bólintok, és körbenézek. Kellemes hangulatú nappali, bár számomra elég zsúfolt. A szobámban, egy ágy volt, egy mosdó, és egy szekrény. Túl sok dolog van itt. Körbenézek a könyvespolcon, a falakon lógó képeket is szemügyre veszem. Egy váza melletti kép kelti fel a figyelmem.

- Ő ki?- bökök a képre.

- Megumi… a volt barátnőm – sóhajt lemondóan.

- Sajnálom – hajtom le bűntudatosan a fejem.

Bíztatóan mosolyog, és párszor végig simít a hátamon. Erős keze van.

Tovább kíváncsiskodok. A zenegyűjteményét is futólag átnézem. Egy részükre emlékszem, még a régi időkből. Utam az ablakhoz vezet. Az utcára néz, nem látok semmi érdekeset, így tovább araszolok. Az egyik ajtó előtt megállok.

- Itt mi van? – bökök a falapra.

- A szobám. Nyugodtan menj be.

Lenyomom a kilincset, és résnyire nyitom. Óvatosan belesek. Nem merek bemenni, így innen mérem fel a terepet. A következő ajtó nyitva van, oda is bepillantok.

- Az lesz a te szobád – válaszolja meg, ki nem mondott kérdésem.

Belépek új lakhelyemre. Nincs sok minden, egy ágy, éjjeli szekrény, valamint egy ruhásszekrény. A táskám az ágyon hever. Mielőtt kipakolnék, tovább megyek felfedező körutamon. Hatalmas számomra ez a lakás. Megtalálom a fürdőt, ahova Kaoru már készített ki nekem törülközőt. A konyhát is megtalálom.

- Mi a házirend? – kezdem előszedni kevéske holmimat.

Kao az ajtókeretnek támaszkodva figyel.

- Semmi, csak ne szedd szét a lakást.

- Akkor nem megyek a konyha közelébe. Nem vagyok valami konyhatündér.

- Ezt nem cáfolom.

Mindketten nevetünk. Nem sokra emlékszem, de arra igen, hogy nem a főztömről voltam híres.

- Emlékszel? Egyszer próbáltam rántottát csinálnia bandának egy turnén, de majdnem felgyújtottam a konyhát. Shini szinte kidobott onnan, és attól kezdve, nem engeded vissza. Azt is alig hagyta, hogy szendvicset csináljak – mosolygok a kellemes emléken.

- Tényleg? Mikor volt ez?

- Nem tudom pontosan, de Kisaki akkor elég másnapos volt, és nem értette, miért olyan nagy baj, ha felgyújtom a konyhát.

Elgondolkodik, de nem igazán akar eszébe jutni. Nem is baj.

- Te ilyenekre emlékszel? – csodálkozik.

- Igen, szinte mindenre. Kivéve pár dolgot – sóhajtok, és megállok pakolás közben.

Igen, szinte mindenre emlékszem, amit együtt megéltünk, egészen a feloszlásig. Az utána következő homályos, és az elmúlt hét évről fogalmam sincs.

- Mi lesz most? – próbálom elterelni a figyelmem.

- Igazából én se igen tudom – zavarában megvakarja a tarkóját – annyi biztos, hogy vissza akarom hozni a régi éned, és az emlékeid.

- Hogyan? Milyen régi énemről beszélsz?

- Tudom ki vagy igazából, tudom milyen vagy és voltál korábban. Most az árnyéka vagy a régi önmagadnak.

Makacsul morgok, és a pakolásnak szentelem minden figyelmem. Biztos téved, tudom ki vagyok. Nisimura Tooru.

Kaoru pov

Nem hisz nekem. De nem erőltetem a dolgot. Látszik rajta, hogy fáradt, kicsit sok volt ez egy napra. Meg kell barátkoznia az új környezettel, és a helyzettel.

- Kint megtalálsz – azzal kisétálok a szobából.

A nappaliban leülök a fotelba, és cigire gyújtok. Jól van Kaoru, most légy igazán türelmes. Egyáltalán, hogy kezdjek hozzá? Nekem kell megtennem az első lépést vagy neki? Nem tudom. Elhoztam arról a helyről, most várok, mi lesz. Talán segít neki ez a környezet. Pár napig nem teszek semmit, míg meg nem szokja a helyzetet. Majd Akiko segít neki. Amíg Kyo nem jön rendbe, nem keresem meg a többieket. Az ráér, most ő a legfontosabb. El se tudom hinni, hogy ez lett vele. Mardos a bűntudat, ezt helyre kell hozni. Nem maradhat ebben a hazugságban. Ez kegyetlenség. Nem tudom, hogy fog reagálni, ha megtudja az igazad, de meg kell próbálnom.

A megbeszéltek szerint Akiko reggel jön, mielőtt megyek a stúdióba, és addig marad, míg haza nem érek. Kyo eleinte nehezen viselte, hogy egész nap nem vagyok otthon, mert a szavaival élve, biztonságban érzi magát velem. De az esti beszélgetések segítettek neki feloldódni, és már jobban viseli, hogy csak Akiko vigyáz rá. Esténként órákat töltünk beszélgetéssel. Kicsit kezdi összeszedni magát, már nem annyira félénk.

Végre egy nyugis hétvége. Kyo megkért, hogy menjünk el valahova. Rendben, nem bánom. Jót fog tenni mindkettőnket a friss levegő. Kicsit keresgélek, és egy lemondó sóhajjal konstatálom, hogy elfogyott a cigi.

Apró énekesem az ablakon bámul kifelé.

- Magadra hagyhatlak pár percre? – kérdezem Kyót.

- Valami baj van? – néz rám meglepetten.

- Nem, csak kell cigi. Kell valami a boltból?

- Esetleg… muffin – motyogja szégyenlősen.

Elmosolyodok, és megyek. Még mindig az a kedvence. A közeli kis üzletbe megyek, nem akarom sokáig egyedül hagyni. Főleg, hogy az utóbbi időben furcsa. Karikás a szeme, este ha megy valahova lámpát kapcsol, mintha félne a sötétben. Nem zavar, csak különös. A bevásárlás nem tart sokáig, talán ha tizenöt percig. Fütyörészve lépek be a lakásba.

- Megjöttem! – kiáltom.

- Ka… Kaoru – elhaló, fájdalommal teli nyöszörgés.

Azonnal a nappaliba sietek. Az egyik sarokban Kyo kuporog, felhúzott térdeire támasztja a fejét, átkarolja magát. Idegese hintázik előre-hátra, körmeit a saját karjába mélyeszti.

- Mi baj? – térdelek elé.

- Kaoru! – pánikszerűen kapja fel a fejét.

Rám néz, a szemén látszik a rettegés. Azonnal a nyakamba veti magát, és szorosan ölel.

- Védj meg! Könyörgöm… ne hagyd, hogy elvigyenek – nyüszít.

 - Shh… nincs semmi baj – próbálom csitítani.

A hátát simogatom, nyugtató szavakat suttogok a fülébe. Vajon mitől ijedt meg ennyire? Mi akarta elvinni?

- Mi van veled? – nyögöm értetlenül.

5. fejezet

Kyo pov

Alig hiszek a fülemnek. Tényleg el akar hozni innen?

- Miért? – kérdezem.

- Nem vagy idevaló, nincs semmi bajod. Hidd el, sokkal jobb lesz neked odakint.

- És ha ki is hozol innen, mi lesz velem? – nézek kétségbeesetten rá – Nem akarok egyedül lenni. Egyszer már elveszítettelek titeket, nem akarom újra. Ha csak azért akarod, hogy eljöjjek innen, mert szerinted nem illek ide, akkor inkább ne csinálj semmit.

- Félreértesz. Ha eljössz velem, gondoskodom rólad, nálam laknál.

Erre felkapom a fejem. Próbálok hinni neki, de nagyon nehéz. Már nem is igazán tudom, milyen az, ha rendesen gondoskodnak az emberről. Akiko vigyáz rám, de érzem, hogy nem az igazi. Emlékszem, hogy Kaoru mindig vigyázott rám, nem pátyolgatott, de éreztem, hogy törődik velem. Mindre emlékszem, egészen addig, míg ide nem kerültem.

- Gondolkodj ezen – vállamra teszi a kezét.

Jólesik az érintés, biztonságban érzem magam.

- Mikor hozol ki innen? – nézek rá reménykedve.

Próbálok nem reménykedni, de nem megy. Olyan jó újra látni. A régi érzések is előtörnek, nem akarok elszakadni tőle.

- Amint lehet. Megígérem.

Egy bólintás a válaszom. Beszélgetésünket Akiko zavarja meg.

- Niikura-san, lejárt a látogatási idő.

- Mi? Még ne! – esek azonnal pánikba.

Csak most kaptam őt vissza, és máris el kell engednem.

- Holnap visszajövök, megígérem – mosolyog rám Kao.

Feláll és menne, de hátulról átölelem a derekát. Úgy bújok hozzá, mintha az életem múlna rajta. Ráfog a kezemre, bátorítóan megszorítja.

- Nem hagylak magadra, ezúttal nem.

- Biztos?

- Megígértem.

Tétován bólintok, és elengedem. Nehéz szívvel nézem végig távozását.

- Mihez lenne kedved Tooru-san? – mosolyog Akiko.

- Fáradt vagyok, szeretnék aludni.

- Jól van.

Felkísér a szobámba, ahol végre alhatok. Kicsit sok volt a mai nap. Érzem, hogy valami megváltozott. Már semmi sem olyan, mint pár órával ezelőtt. Álmatlan álomra hajtom a fejem.

Reggel kivételesen kipihenten kelek.

- Jó reggelt Tooru-san, hogy érzed magát? – jön mosolyogva az egyik ápoló, Akiko.

- Jól vagyok, köszönöm.

- Rendesen tudtál aludni?

- Fogjuk rá. Csak ritkán látom a szörnyeket. Nappal már nem, eltűntek.

- Helyes. Szükséged van valamire?

Az ablakpárkányra könyökölök, és bámulok kifelé. Tényleg jól alszom, már egyre ritkábban látok rémeket. Az is megszűnt már egy ideje, hogy szörnyeket láttam magam körül, amik arra vártak, hogy felfaljanak. Néha még előjönnek, általában este, akkor napokig nem hagynak békén. Akkor a sötétben is félek, mert érzem, hogy figyelik minden mozdulatom, mintha a sötét is be akarna kebelezni. Ezek a félelmek idézik elő a rohamaimat. Ha nem lenne elég, hogy Kyonak gondolom magam, még ezek miatt a hallucinációk miatt vagyok itt. Azt tudom, hogy volt már dolgom drogokkal, de a dokik szerint, nem lehet annak a hatása, így a fejemben van a gond. Annyira rájöttem, hogy komoly baj lehet odabent. Az se javíthat a helyzeten, amiket látok. A legborzalmasabb démonokat, megcsonkítva saját magamat és a barátaimat, zombikat és még egy csomó más borzalmat. Ahogy az ablakban bámulom a tükörképem, hirtelen azt látom, hogy az arcom elkezd rohadni, a képmás ajkai valami torz vicsorra húzódnak és felém lendül, mintha rám akarná vetni magát.

- Tooru-san, hallasz engem? – rázza meg a vállam Akik.

Ijedten kapom rá a tekintetem. Zihálok, kiver a víz és remegek.

- Jól vagy? Hívjak valakit? – aggodalmaskodik.

Félve pillantok tükörképemre, de újra „normális”.

- Mi a franc volt ez? – motyogom.

- Mi?

- Nem láttad? A tükörképem… zombivá változott és nekem akart támadni… - zihálom.

- Minden rendben van, nincs semmi baj, ahogy zombik sincsenek. Csak te vagy ott. Nincs semmi a tükörképpel – próbál megnyugtatni.

Felváltva pillantok rá, és az üvegre, és igaza van. Leülök, összekuporodok és a tenyeremet a fejemre szorítom. Próbálom elhitetni magammal, hogy Akikonak van igaza, és csak képzelődöm. Igen, ez csak egy rossz állom, csak az én fejemben vannak szörnyek. Szörnyek nem léteznek.

- Tooru-san, megint itt van Kaoru-san. Szeretnél vele találkozni? – simogatja a hátam.

- Igen.

Mosolyogva felsegít, és lekísér a társalgóba. Pont, mint tegnap, Kaoru ugyanott ül és vár.

Ahogy az elkövetkező időben, mindennap eljön, és sokat beszélgetünk. Furcsa, de ugyanakkor nagyon örülök. Folyton faggatom, hogy mi történik kint, és mi van a többiekkel. De megkér, hogy erről ne beszéljünk, így nem faggatom. Kaoru ugyanolyan nagyszerű ember, mint ahogy emlékeztem rá. Ami a legjobban meglep, mikor elmondja, hogy nem rég hagyta ott a barátnője.

- Mi? Miért? – kérdezem.

- Sok volt a munka, ezért azt hitte, hogy megcsalom, pedig nem. Nem akartam, hogy így legyen, de most van ennél fontosabb.

- Mi? Hisz szeretted.

- Te – pillant rám – te fontosabb vagy.

Őszintén csillognak a szemei. Hiszek neki, tudom, hogy igaz, amit mond. Ha az eszem nem is, de a szívem tudja.

- Ne félj, nemsokára eljöhetsz innen, és akkor hazaviszlek.

- Mikor?

- Hamarosan.

Erőltetek egy mosolyt. Hiszek is neki, meg nem is. Ez a kettősség mindig bennem van. Jó itt, mert tudom mi fog történni, itt rend van. Mindennek megvan a maga ideje, de mi van kint? Olyan, mintha ki kéne lépnem az általam ismert világból egy másikba. Azt nem ismerem, és félek.

Kaoru pov

Végre, három hónap után sikerült elintéznem, hogy elvihessem innen Kyot. Az orvostól minden infót megkapok, hogy mikor mire számítsak, melyik gyógyszert mikor kell adnom, és még egy csomó baromság. Ezeknek az infóknak a fele se jó. Régen jobban ismertem Kyot, mint saját maga. Na igen, ott van a „régebben” szócska. Szerencsére felmehetek Kyo szobájába. Azt is megtárgyaltuk, hogy Akiko naponta jön majd, hogy Kyo ne legyen annyira egyedül és ne féljen az ismeretlen világtól.

Az ágyon ül és maga elé mered, mellette egy kisebb sporttáska.

- Készen állsz? – állok meg az ajtóban.

- Félek.

- Az nem baj. Ha nem akarsz, nem kell eljönnöd.

- De akarok, csak… nem tudom, mi lesz kint.

- Nem hazudok neked, ezért nem mondom azt, hogy minden rendben lesz, de itt vagyok, és segítek.

- Tudom. Mindjárt mehetünk, csak kérek még egy percet.

- Annyit kapsz, amennyit csak akarsz. Nem rohanunk.

Idejön, és megáll mellettem. Visszafordul, és még egyszer utoljára végignéz a szobán.

- Olyan furcsa. Sokáig ez volt az otthonom, itt biztonságban éreztem magam, de most el kell hagynom. Ijesztő, de ugyanakkor kíváncsi is vagyok – mosolyog.

- Készen állsz a kalandra?

- Igen, menjünk.

Átveszem a táskáját és megyünk. Örülök, hogy végre magunk mögött tudhatjuk ezt a helyet. A frász kerülget tőle. A recepción ott van Akiko. Felkapja a fejét és egy mosolyt erőltet az arcára. Kyo megtorpan, majd felnéz rám.

- Búcsúzz el, kint megvárlak, rendben?

Bólint és odamegy az ápolóhoz. Érthető, ha ragaszkodik hozzá, hisz ki tudja mióta viselte gondját. Mondta Hayato doktor, hogy szükség lesz egy ápoló segítségére otthon, ezért akartam Akikot. Benne megbízik Kyo. Nem akarom, hogy túl sok ismeretlen, idegen dolog vegye körül. Neki is jobb így. Legalább lesz egy barátja, ha nem vagyok mellette. Bepakolok a csomagtartóba és bárok. Pár perc múlva megjelenik a pöttöm énekes is. Bizonytalanul néz körbe, majd mikor megpillant, elmosolyodik. Kyo még megtorpan az épület kapujában, kis hezitálással lépi át a küszöböt. Mielőtt beülne a kocsiba, még visszafordul, mintha elbúcsúzna az épülettől. Beül mellém, és vesz egy mély levegőt.

- Mehetünk? – kérdezem.

- Igen, menjünk haza – ereszt meg egy szívből jövő mosolyt.

4. fejezet

Kyo pov

Összehúzva magam, a sarokban kuporogva rettegek. Hallom a hangokat, engem hívnak. Engem akarnak. Látni is szoktam őket. Olyanok, mint a megtestesült rémálom. A legemberibb is olyan, akár egy félig rothadó zombi. A sötétség ellepi a szobát, mintha egy másik világ lenne, vagy egy élőlény, ami el akar nyelni. Mindenhonnal halálhörgés, bugyborékoló és gurgulázó hangok jönnek, és közeledő léptek zaja. Rettegve pillantok körbe, de nem látok sokat, de amit mégis, azt kívánom, bár nem látnám. Mindent karmolások és vér borít. Ismét falak vesznek körbe, ahol véres emberi tenyérlenyomatok vöröslenek. Én is vérben ülök, ahogy a ruhámat is az ásztatja. Ordítanék, de torkomra forr a szó, mert egy karmos, csontos kéz fonódik köré.

- Mi a baj Kyo? Miért félsz? Mitől rettegsz? - vicsorog rám egy szörnyeteg.

Ajak nélküli szájából meredeznek a borotvaéles, sárga fogak, szemei vérvörösen izzanak, teste csupasz, de mindenhol gennyes sebek borítják.

- Nem… nem vagyok Kyo – hebegem – Hagyj…. Könyörgöm, hagyj békén – nyüszítek.

Hirtelen fény hasít, ebbe a szörnyekkel teli rémálomba, és egy angyal ment meg.

- Tooru-san, Tooru –san – ráz meg.

Nem bírom tovább, felordítok. Pánikszerűen forgolódok, hogy felfogjam, mi történt, hogy vége van. Tudatosodik bennem, hogy a szobámban vagyok, és Akiko aggódva pillant rám. Reszketve vetem magam karjai közé.

- Köszönöm, köszönöm, megmentettél – zihálom.

- Shh… nincs semmi baj, itt vagyok – csitít.

Percekig ölel és nyugtat, mire eléri célját.

- Megint? – kérdi lágyan.

- Igen, itt voltak, láttam is egyet. A torkomat szorította, és megint Kyonak szólított.

- Nincs már itt. Elmenekült.

- Mert elijesztetted.

Lágy mosolyával ajándékoz meg, felhúz a földről.

- Szeretnéd, ha elhúznám a függönyt? Egy kis friss levegő? Biztos jót tenne.

- Igen, szeretném.

Mosolyogva húzza el a vastag anyagot, ezzel a Sötétség utolsó foszlányai is eltűnnek. Remegve ülök az ágyamra és ölelem magamhoz a párnámat. Akiko kinyitja az ablakot, ezzel kiengedve a vér és a rothadás szagát, amit érzek.

- Hogy vagy? – kérdezem.

- Köszönöm, jól. Remek hírem van számodra.

- Tényleg? Mi az?

- Most jött egy fiatalember látogatóba hozzád.

- Ki? – kapom fel a fejem.

Hozzám sose jön senki.

- Ayano doktor úr azt mondta, hogy Kaorunak hívják.

Kaoru? Ismerős, de nem emlékszem ki az, pedig tudom, hogy ismerős valahonnan.

- Mikor jön?

- Már itt van. Szeretnél vele találkozni?

- Igen, ha lehet.

Mosolyogva felém nyújtja apró kezét. Megfogom és hagyom, hogy vezessen. A folyosókon haladva, közelebb bújok hozzá, mert a sötétebb sarkokban ott látom a szörnyek sárga és vörös szemeit.

- Ne félj, megvédelek – suttogja bátorítóan, megszorítja kezem.

Olyan, mintha egy angyal szállt volna le értem a pokolba, és vezetne ki onnan. Akiko az egyetlen, aki mellett biztonságban érzem magam. A nagy társalgóba érve eltűnik minden, csak emberek vannak itt. Kíváncsian tekintek körbe, hogy ki a látogatóm.

- Ott van, a szemüveges fiatalember – bök egy magányos alak felé Akiko.

Jobban megnézve, már tudom ki ő. Niikura Kaoru, az egyik barátom, még régről. Jöttemre felkapja a fejét és elmosolyodik.

- Jól nézel ki – vigyorgok.

- Kösz, kimegyünk a kertbe?

- Aha.

Furcsa újra látnom őt. Hét év, az hét év. Nem sokat változott, talán csak megöregedett. Kiérünk a csöndes udvarra. Szeretek itt lenni, megnyugtat, és általában ide nem jönnek a démonok. Talán nem szeretik a friss levegőt, a tágas tereket. Kaorura pillantva eszembe jut, mi törtét vele. Hogy hozzam fel úgy, hogy ne bántsam meg? Leülünk egy padra, bíztatóan rám mosolyog.

- Részvétem – motyogom halkan.

- Miért? – vonja fel a szemöldökét.

- Hát Kyo miatt. Sokáig zenéltetek együtt, közeli barátok voltatok. Nem könnyű elveszíteni egy ilyen barátot – nézek a szemébe.

Kaoru pov

Pszichiátria. Háromszor ellenőrzöm, hogy jó címre jöttem-e, mert szerintem nem. Fel is hívom Yoshikit.

- Te, biztos jó címet adtál meg? – kérdem köszönés helyett.

- Mi van? – értetlenkedik.

- A cím, amit adtál, mondván itt megtalálom Kyot.

- Ezek szerint ott vagy.

- Igen, és remélem csak vicceltél velem.

- Nem, ez sajnos nem vicc.

- Ne – nyögöm.

- Én nem tudok segíteni. Sajnálom – bontja a vonalat.

Mély levegőt veszek, és bemegyek. A recepción, egy fiatal ápoló fogad mosolyogva:

- Jó napot uram, miben tudok segíteni?

- Jó napot, én… úgy tudom, egy barátom itt van. Nisimura Tooru-nak hívják.

- Egy pillanat – és elkezd keresgélni.

Elég nyomasztó a hely. Ha nem tudnám, hogy ez egy pszichiátria, azt mondanám, hogy egy kórház.

- Igen, meg is van. Találkozni szeretne vele? – szólal meg pár perc múlva a nő.

- Amennyiben lehetséges, igen.

Ha idejövök és őt keresem, akkor egyértelmű, hogy találkozni is akarok vele.

- Egy pillanat, beszélek a doktor úrral – és elmegy.

Eszem megáll. De ezek szerint, Kyo tényleg itt van. Reméltem, hogy Yoshiki téved, de ennek annyi az esélye, mint úgy megnyerni a lottót, hogy nem is játszol. És ezúttal se tévedett. Mert sose teszi. Percekig várok, mire az előző nő megjelenik, nyomában egy idős orvossal.

- Jó napot, ön jött Nishimura Tooru-hoz? – kérdi.

- Igen. Niikura Kaoru vagyok.

- Ayano Hotaru vagyok, kérem, kövessen.

Te jó ég, már most félek mi lesz itt. Mert szerintem, nem sok jó. A doki az irodájába vezet, ahol leültet.

- Tudja, miért van itt a barátja? – tér a lényegre.

- Nem igazán.

- Nem tudom a pontos részleteket, mert a volt menedzserük nem mondott túl sokat…

- Várjon, Saehara dugta ide Kyot? – vágok közbe.

- Igen, de kérem, hallgasson meg.

Mérgesen hátra dőlök.

- Saehara-san csak jót tett ezzel Nishimura-sannak. Ha nem így cselekszik, tragédia is történhetett volna. Mikor Nishimura-san idekerült, állandó rohamai voltak, elmondása szerint démonokat látott, teljesen kifordult magából, nem tudta megkülönböztetni a valóságot és a hallucinációkat. Dührohamai voltak, annyira, hogy a kezdeti időszakban nyugtatót kellett adni neki. Azóta sokat javult a helyzet, bár még mindig vannak tévképzetei. Sokáig azt hitte, hogy ő Kyo, de Saehara-san kérésére, azt mondtuk neki, hogy nem, Kyo meghalt nem sokkal a banda feloszlása után.

- Mi van? – hördülök fel.

- A menedzserük arra kért minket, hogy ezt hitessük el vele, valamint azt, hogy Nishimura-san egy rajongó, és Kyo halála miatt került ide.

- És velünk mi van? – szorítom össze a fogaimat.

Hogy merik ezt tenni? Ki a franc találta ki ezt az egészet?

- Azt mondtuk, hogy önök a barátai és Kyo zenésztársai.

- Tehát, ha találkozom vele, tudni fogja, ki vagyok?

Ez mindennél jobban érdekel.

- Igen.

- Jól van – erőltetek magamra nyugalmat.

- Ha kérhetem, se a bandájukat, se a zenét ne említse.

- Jól van.

- És még valami, ne szólítsa Kyonak.

- Még valami? – mordulok fel.

Sose volt ínyemre, ha ennyire megszabják, mit tehetek és mit nem.

- Láthatnám most? – kezdek egyre türelmetlenebb lenni.

- Nem szoktunk senkit ilyen hirtelen… - kezdi.

- Doktor úr, nem azért jöttem, hogy ennyivel lerázzon. Azért jöttem, hogy beszéljek Kyoval, és addig nem megyek el innen, amíg nem találkoztam vele.

Ilyenkor jön elő belőlem a vezető. Ahogy régen, úgy most sem mernek ellent mondani nekem. Pillanatok kérdése, és már egy nővér vezet a társalgóhelyiségbe. Ujjaimmal dobolok, míg várok. Elég nyomasztó ez a hely, de nem igazán tudom megmondani, miért. Az itt lévő emberek normálisnak tűnnek, de a hely aurája azt sugallja, hogy ez nem normális. Furcsa ezt gondolni, mert elég durva videókat forgattunk, de egyik sem keltett bennem ilyen érzéseket. Végre itt van Kyo, de mintha nem is ő lenne. Számtalan arcát láttam már, de ezt még nem. Most teljesen ki van simulva az arca, más fény csillog a szemében, nem az a tűz, mint éveken keresztül. Próbálom győzködni magam, hogy ő még mindig az a barátom, akivel évekig zenéltem. Kimegyünk a kertbe, ahol megemlíti Kyot. Eddig a doki egy szavát se hittem el, mert azt gondoltam, Kyo nem olyan, hogy bevegye ezt a maszlagot. De tévedtem, mert hitt az orvosoknak. Nem tudom, hogy, de bemagyarázták neki, hogy ő és Kyo két külön ember. Ez nem lehet igaz.

- Mi történt veled? – kérdem elkeseredve.

- Miután Kyo meghalt, ide kerültem. Azt mondják a dokik, hogy nem tudtam feldolgozni a halálát.

- Ugyan már, ezt te se gondolhatod komolyan. Mond el, mit gondolsz.

- Ezt gondolom.

- Nem igaz. Jól ismerlek, és tudom, hogy ezt bemagyarázzák neked. Te nem hiszel el minden ilyen szart.

Tétovázik. Maga elé bámul, felhúzza a térdeit, és átöleli. Ilyet még sose csinált. Pár percig hallgat, aztán megszólal:

- Nem tudok szabadulni a furcsa álmaimtól, és attól az érzéstől, hogy tévednek az orvosok. Minden túl valóságosnak tűnt, mintha tényleg megtörtént volna, nem csak álmodtam volna. De biztos nekik van igazuk, hisz ők értenek hozzá. Akkor ki vagyok én, hogy ellent mondjak? Van pár dolog, amit nem értek, de kaptam rá magyarázatot. Unalmas napjaimban nincs más tennivalóm, mint pihenni, és gondolkodni. Mindig az álmoknál kötök ki. Ott mindig én vagyok Kyo, a Dir en Grey énekese. A dokik szerint, ez nem így van, csak a barátaim zenéltek vele, amíg fel nem oszlottak. Mindig azt mondják nekem, hogy csak egy fanatikus rajongó vagyok, aki még Kyo tetoválásait is leutánozta. Könnyen lehet, hisz ő erős, én nem vagyok az. Ha ez még nem lenne elég, Kyo halálával, mintha belőlem is eltűnt volna valami. Azóta egyedül érzem magam. Mintha a másik felem eltűnt volna.

- És te elhiszed, amit mondanak? – hitetlenkedek.

- Igen.

- Ne szórakozz velem.

- Miért? Mit tudsz te?

- Szerinted, mi történt a múltban?

- Egy ideig zenéltünk.

- Mi volt a banda neve? – kérdezem reménykedve.

- La:Sadie's – mondja.

Miden reményen, ezzel az egy szóval foszlik szét. Nem, nem lehet, hogy mindent elhitt ezeknek. Pedig a Dir en Grey volt a mindene! Talán tévedett Yoshiki, már késő.

- Mit szólnál hozzá, hogy kihoználak innen? – kérdezem hirtelen.

- Mi? – néz kerek szemekkel.

- Ha akarod, eljövök érted, kihozlak innen. Mit szólsz? – győzködöm reménykedve.

Hatalmasakat pislog. Nagyon megszeppent.

3. fejezet

Kaoru pov

Még a kiadó felé menet elmormolok egy imát, és fohászkodom az istenekhez, adjanak erőt, hogy ma se őrüljek meg, vagy fojtsam meg, azt a négy seggfejt. Ötből négy pöcs, egyedül a dobos normális, és lehet vele beszélni. Nem tudom ki vette fel őket, mert szívesen elbeszélgetnék vele. Náluk rosszabb, beképzeltebb társaságot életemben nem láttam. A haragosaimnak se adnám ezeket. Mit vétettem, hogy velük büntetnek? Ha ez így megy tovább, vagy egy idegroncs leszek, vagy nyugtatókon élek majd.

Ezek a mai fiatalok… neveletlen csürhe. Ha mi ilyenek lettünk volna, Yoshiki már rég, különös kegyetlenséggel kinyírt volna minket. Tényleg! Ez nem is rossz ötlet. Mi lenne, ha rájuk szabadítanám Yoshikit? Akkor megtudnák mi az a kemény munka, és az alázat. Bár… lehet, ezzel a saját halálos ítéletemet írnám alá. Yoshikit ismerve, előbb az ő belüket kihajtja, aztán engem a sajátomra köt fel. Picsába.

A céghez érve, leparkolok a szokásos helyemre, és megyek, hogy kezdetét vegye egy újabb, idegbajos nap. Komolyan, ezek a kölykök visznek a sírba, pedig még fiatal vagyok. Mikor csesztem el így az életem? Egy király banda gitárosa voltam, aztán lettem menedzser. Volt pár tehetséges srácom, aztán jöttek ezek. Mindennap egy kész rémálom. És sajnos otthon se jobb. Van barátnőm, Megumi, de alig tudunk együtt lenni. Nem hiszi el, hogy ennyit dolgozom, azt gondolja, hogy olyan könnyű a munkám. Ha ez nem lenne elég, még azt is a fejemhez szokta vágni, hogy megcsalom. És ilyenkor ne legyek ideges. Én is meggyanúsíthatnám ezzel, de nem teszem, mert szeretem, bízom benne. De ha ez így megy tovább,… mindegy, inkább nem húzom fel magam, mert akkor a kölykökön csattan minden, és nem vállalom a tettimért a felelősséget.

A srácok terme elé érve, csönd fogad. Túl nagy csend. Hiába a hangszigetelés, mindig kihallatszik, ha zenélnek, de most nem. Ez csak egyvalamit jelenthet. Kopogás nélkül nyitok be. Öt meglepett fiú pislog rám. Yu, a dobos elsápad gyilkos pillantásomat látva, pánikszerűen pakolni kezd az asztalon. Egy valóságos armageddon van ott. Kaja, több napos ételmaradék, italos dobozok, cigi, telefon és még ezer más holmi.

- Könyörgöm, hadd ne mondjak semmit – sóhajtok elkeseredve.

- Akkor ne mondj – veti oda Kouta, az énekes.

- Gondolom, fölösleges megkérdeznem, hogy csináltatok-e már valamit.

- Úgy van. Kész van a következő album számlistája. Arra vártunk, hogy be gyere, és jóváhagyd.

- Fölösleges bármit mondanom, mert szartok rá.

- Te csak a menedzser vagy, az a dolgod, hogy képviselj minket, a miénk a zenélés.

Jól van Kaoru, nyugi, nem ölöd meg. Elszámolok tízig, veszek pár mélylevegőt, és próbálok nyugodt maradni.

- Hol van az a lista? – csikorgom.

Yu azonnal a kezembe adja, és fülét-farkát behúzva menekül. Gyorsan átolvasom a listát.

- Ezt ti se gondolhatjátok komolyan. Nem tűnt fel, hogy nem sikeresek ezek a számok? Lehet, hogy ti szeretitek, de a rajongók nem. Ha ezt így adjátok ki, senki nem veszi meg. Ha rám hallgattok, csináltok egy újat – dobom eléjük a lapot.

- Minek? Jó ez így. Szeretik ezeket a rajongók. Nagyon nézik a klipeket – vigyorog önelégülten Shibata, az egyik gitáros.

- Csak azért nézik annyian, mert félmeztelenek vagytok. Nem csak a nézettséget kéne nézni, hanem a kritikákat is – mordulok a taknyosra.

- Akkor, melyik számok legyenek a lemezen Kaoru-san? – kérdi félve a dobos.

Szerzek egy tollat, áthúzom a listájukat, és a legnépszerűbb számokat felírom. Ahogy az várható, hisztiznek.

- Ezt nem csinálom meg. Miért a legpergősebbeket akarod? – hisztizik Murata, a basszeros.

- Nem gondolhatod komolyan! – sipákolnak a gitárosok is.

- Megcsinálható – egyetért velem Yu.

- Kuss legyen! Megcsináljátok, és kész. Nincs visszapofázás! Nem értem, nem magatokért, hanem a rajongókért csináljátok. Ha ők nincsenek, ti eltűntök a süllyesztőben. Egy banda addig él, amíg vannak rajongóik – dühöngök.

- Ezt pont te mondod? Úgy emlékszem, ez nem így volt nálatok – gúnyolódik Kouta.

A pólójánál fogva felrántom.

- Na, ide figyelj, te kis porba fingó! Ne merd a Dir en Grey-t egy kalap alá venni magatokkal. Ti a közelébe se értek. Egy huszadrangú banda vagytok, és azok is maradtok, ha nem kötitek fel a gatyát – sziszegem a képébe, és kitrappolok, mielőtt agyoncsapom.

Remek, a napom máris tönkrement, pedig alig kezdődött el. Dühöngve megyek a pihenőbe, hogy igyak egy kávét, és cigizzek. Mégis, mit képzel magáról ez a csürhe? Ez a munka nem a henyélésről szól,… inkább belevetem magam a munkába, és próbálom életben tartani ezt a bandát.

Pár óra múlva kopognak.

- Gyere! – kiáltom.

- Zavarok? – nyit be Yu.

- Mit akarsz?

- Kouta kérdezi, hogy mikor kezdjük a felvételeket.

- Szerinted? Most. Áruld el, mert te vagy az egyetlen normális a társaságban: mivel tudnám rávenni őket arra, hogy ne kelljen mindent nekem csinálni? Ne kelljen, mindig ordítani velük?

- Nem tudom. Kouta senkit nem tisztel, és a többiekre is egyre inkább átragad ez.

- Vettem észre.

- Kaoru-san, csodállak.

- Mert?

- Nagyszerű zenész vagy, remek menedzser, és hatalmas az önuralmad, meg a türelmed.

- Hiszed vagy sem, az utolsó idegszálaimon táncoltok.

Szégyenkezve összehúzza magát. Felállok, és nyújtózom egyet.

- Hova mész? – pillant rám.

- Ebédelni. Kezdjétek el a felvételeket, majd benézek. Ha Kouta, vagy bárki megint seggfej, rúd tökön helyettem, oké?

- Oké – vigyorog.

Megborzolom a haját, és megyek. Legalább van egy értelmes is ebben a szedett-vetett társaságban. Pont ezért nem szeretem a „csinált” bandákat, mert így elszállnak maguktól. Sajnos, ritka az olyan, mint Yu. De mintha említette volna, hogy van egy másik bandája is. Nem biztos, majd rákérdezek. Amilyen kis félénk, biztos azt hinné, hogy ezért ki akarom rúgni.

Egy közeli kajáldába megyek, itt a legjobb az étel. Megveszem a szokásos adagom, és leülök egy asztalhoz, majd hozzálátok.

- Rég láttalak – ül le velem szembe valaki.

Ezt a hangot nem tudom eltéveszteni. Mit keres itt Yoshiki?

- Te meg? – nyögöm ki.

- Gondoltam, csatlakozom. Hogy bírod azt a bandát? Mi is a nevük? Silent Death?

- Honnan tudod?

- Attól, hogy elváltak útjaitok, azért szemmel tartalak titeket.

- A nagytestvér – morgok.

- Mesélj, hogy bírod a kölyköket? – fintorog megjegyzésemre.

- Kérlek, ne kérdezd, mert csak felhúzom magam.

- Sejtettem. Csodálom, hogy van türelmed hozzájuk.

- Velünk is ilyen nehéz volt?

- Nem, egyáltalán nem. Ti tudtátok mi az a tisztelet, és fegyelem, a szorgalomról nem is beszélve. Mit akarsz csinálni velük?

- Három lehetőség van. Egy: kinyírom őket, kettő: magamat, három: hagyom az egészet a picsába.

- A harmadikra szavazok. És mihez akarsz majd kezdeni?

- Talán keresek másik csapatot, vagy van egy ötletem, amit már egy ideje fontolgatok, csak nem vagyok benne biztos.

- Mi az?

- Gondoltam rá, hogy megkeresném a többieket, hogy mit szólnának hozzá, ha újra összeállnánk, mint Dir en Grey.

- Egy kérdésemre válaszolj, de őszintén – kéri.

A hangsúly nem sok jót ígér. Emlékszem, mikor így beszélt velünk, abból tudtuk, hogy mérges, és rajtunk csattan. Ismerem már ennyire, van egy olyan érzésem, hogy okkal kell most félnem tőle.

- Igen? – kérdezem óvatosan.

- Mégis, mi a jó büdös francra vártál ennyi ideig? – förmed rám.

Egy pillanatra megszeppenek.

- Igazán, hamarabb is eszedbe juthatott volna. Talán még nem késő – morog.

- Ne egyél meg. Ezt, hogy érted?

- Majd megtudod. Hogy akarod kezdeni?

- Megkeresem a srácokat, és beszélek velük.

- Kezdetnek nem rossz. Először Kyot szedd össze. Ez a cím, itt megtalálod – ír egy szalvétára – Siess, az ő érdekében remélem, hogy még nem késtél el.

- Mi van?

Nem mond semmit, feláll, és itt hagy. Hát, kösz szépen.