7. fejezet

Kyo pov

Akiko és Kaoru sokat segítenek, sokkal jobban érzem magam. Végre, az életem visszakerült a normális kerékvágásba. De sajnos minden csoda három napig tart, ahogy a mondás szól. Én sem vagyok kivétel. Az utóbbi időben rémálom kísértenek. Ismét látom, a szörnyeket, zombikat és mindenféle förtelmet, akik engem hívnak. Pontosabban Kyót akarják, de engem cserkésznek be. miért hívnak engem Kyónak, mikor ő már meghalt? Mit akarnak tőlem? Én nem ő vagyok!

Alig bírok aludni emiatt. De lassan ébren se jobb, újra látom őket. Nem merek sötétben lenni. Félek tőle, tőlük, mert onnan jönnek. Próbálom elrejteni Kaoru elől, nem akarom terhelni. Szerencsére sose hagy magamra, mindig van velem valaki, aki megvéd.

Egyik nap, mikor Kao elment, egyedül maradtam, és akkor valóra váltak a rémálmaim, azokat a szörnyek megjelentek, engem hívtak, hogy elvigyenek magukkal. Annyira valóságosak voltak, hogy éreztem, a belőlük áradó alvadt vér és rothadó hús szagát. Hallottam sziszegő, gurgulázó hangjukat, amint Kyónak neveznek, és hívnak. Mikor felsikoltottam volna, megjelent Kaoru, és a rémek egy csapásra eltűntek. Sokáig tartott, míg megnyugtatott.

Attól kezdve, többet nem hagyott egyedül. Akiko jelenléte segített, de nem igazából nem rá, hanem egykori bandatársamra volt szükségem. Tudtam, hogy ő inkább megért engem, mint Akiko.

Kaoru nem ment be dolgozni, inkább itthon intézte az ügyeit. Hogy megnyugtasson, hozott nekem egy talizmánt, ami távol tartja az ártó szellemeket. Ez segített, hogy nyugodtan tudjak aludni. A talizmán megvédett, és többet nem láttam őket. A napok gyorsan telnek, én pedig egyre több önbizalmat szerzek.

Kaoru elment valahova, engem itthon hagyott. Bármit megenged, csak ne szedjem szét a lakást. Elveszett emlékeim foszlányai kezdenek visszatérni, de csak pillanatképek, semmi több. Mire emlékezni kezdenék, tovatűnik, csak az érzés marad, hogy ez már megtörtént valamikor, de hogy térben és időben mikor, nem tudom.

Nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Össze-vissza mászkálok a lakásban, nem találom a helyem. Mintha a testem magától mozdulna, az egyik szekrény eldugott sarkából előkotrok egy nagyobb kartondobozt. Korábban láttam már, de nem néztem bele. Kao azt mondta, hogy a közös múltunk van benne. Most úgy érzem, van bennem annyi bátorság, hogy belenézzek. A nappali közepére telepszem és belekukkantok. Rengeteg minden van itt. Fényképek, koncert és mozijegyek, apró emléktárgyak. Egy fotóalbum is van itt, amit kiszedek és átnézem. Elmosolyodom. Ez még nagyon régen készült, mikor még zenéltünk és Kisaki volt a basszeros. Egy másik képen az X Japan-nal ülünk egy kocsmában. Istenem, Shinya itt még lány volt. A következő képen Shini és Die guggol az óceánparton, és valamiről nagyon beszélgetnek. Nem sok látszik belőlük, csak a hátuk, meg a fenekük. Csak arra emlékszem, hogy akkor az egész napot együtt töltöttük, sokat ökörködtünk. Emlék nem sok van, inkább csak az érzések, hogy akkor boldog voltam. Egy másikon Kaoval pózolunk valami kocsmában, az egyik koncertünk után. A smink félig-meddig rajtunk, hulla fáradtak voltunk, de boldogok. A következőre emlékszem, Február végén tartottunk egy hatalmas bulit, hogy megünnepeljük a születésnapunkat. Shini akkor volt tizennyolc, Kao huszonkettő és én húsz évesek lettünk. Nagyon fiatalok voltunk akkor még. Az volt az utolsó közös szülinapozás, mert feloszlottunk. A fiúk újra összeálltak Kyoval és Toshiyával, majd jött Yoshiki, és megalakult a Dir en Grey.

Kaoru pov

Hosszú huzavona után elintéztem, hogy otthon dolgozhassak. Egy ilyen roham után nem merem magára hagyni Kyót. Ez így nem mehet. Próbáltam eszébe juttatni, hogy ki ő valójában, de nem megy. Túlzottan bebeszélték neki, hogy ő és Kyo két külön ember.

A talizmán, amit kapott, segített, de nem a végtelenségig. Ahogy telik az idő, Kyo kezd megint nyugtalan lenni. Nagyon nem tetszik ez nekem. Nem tudom mit tehetnék, Akiko is tanácstalan. Még ő se látta ilyennek.

A rohanok egyre gyakoriabbak, nem rég a saját tükörképe ijesztette halálra. Azt mondta, hogy az arca elkezdet rohadni, és a zombi rá akarta vetni magát. Szegény, tényleg megijedt. Segíteni akarok neki, de fogalmam sincs mit kéne tennem. Bárcsak tudnám. Ismerem Kyót, mint a tenyeremet, de most… ezzel a helyzettel nem tudok sokat kezdeni.

Az idő szinte repül, fel se tűnik, de már pár hónap eltelt, mióta Kyo itt van. Sokat faggat, hogy meséljek a Dir en Grey-ről. Eleget teszek kérésének, és beszélek. De leginkább olyanokat, amiket a nyilvánosság nem tud. Olyanokat, amiket csak a banda tud. Remélem, ez segít neki emlékezni. Issza minden szavam. Egész nap csak mesélek, és mesélek. Jókat nevetünk, igyekszem csak a szép emlékeket felidézni.

- Ne haragudj, hogy ezt kérdezem, de miért? – motyogja félénken.

- Mit miért?

- Miért oszlottatok fel?

Ez a kérdés szíven üt. Természetesen nem az igazat mondtuk a sajtónak, de…

- Ne haragudj! Hagyjuk – visszakozik azonnal.

- Tényleg nem tudod?

- Úgy tudom, hogy elég sok olyan probléma akadt, amit nem tudtatok megoldani.

- Ez nem teljesen igaz. Tényleg nem emlékszel? – nézek rá kétségbeesetten.

- Honnan kéne tudnom az igazat, mikor nem voltam ott? – értetlenkedik.

- Ne mond ezt Kyo. Tudnod kell, hisz te voltál az énekes.

- Nem! – kiáltja és összehúzza magát – nem én vagyok Kyo, nem lehetek! Ő meghalt! Nem én vagyok ő, hiába hasonlítok rá.

- Tévedsz. Tudom ki vagy, ismerlek.

- Akkor miért mondasz ilyeneket? Miért bántasz azzal, hogy így hívsz? Hogy azzal áltatsz, hogy tényleg én vagyok ő? Tudom, hogy ez nem igaz! – remegni kezd, és átöleli magát.

- Hallgass meg, kérlek! Ismersz, tudod, hogy sose ártanék neked. Kérlek, próbálj emlékezni – kérem lágy, nyugtató hangon.

Nyöszörög egy kicsit, előre-hátra hintáztatja magát. Kis reményként villant fel előttem, hogy talán, kezd hinni nekem.

- Nem tudom, nem tudom – motyogja.

- Tudod te. Emlékezz vissza! Mindened volt a banda – bíztatom.

- Nem – remeg a hangja.

- Kérlek, próbáld meg. Semmire sem emlékszel?

- Nem, nem vagyok Kyo! Nem lehetek ő! Kérlek, ne csináld ezt – könyörög.

- Jól van. Már elég ennyi. Menj aludni – sóhajtok lemondóan.

Szó nélkül elvonul a szobájába. Elkeseredve felsóhajtok, és megdörzsölöm az arcom. Kicsit olyan, mintha kezdene emlékezni, vagy legalábbis kezdené megérteni, hogy Kyo és Tooru nem két külön ember. A szemében néha látom fellobbanni azt a régi tüzet, ami Kyo szemében égett annak idején.

- Mit tegyek? – sóhajtok kétségbeesetten.

Az elkövetkező pár napban nem igen szól hozzá, inkább a gondolataiba mélyed. Egész nap olvasgat, és néha keresgél, kutakodik a cuccaim között. Nem zavar, mert mindig rendet rak. Egyik nap elkérte a magnót, hogy tudjon a szobájában zenét hallgatni. Leginkább klasszikus megy, mondván segít neki ellazulni.

Épp a banda ügyeit intézem, és veszekszem telefonon. A tököm tele van velük, legszívesebben hagynám a picsába, és keresném a többieket, de nem tehetem. Kell a munka, és a pénz. Majd ha Kyo rendbe jön, akkor előásom a csapatot, és ha minden jól megy, újra fogunk zenélni. De addig jó ez.

Alig nyomom ki a telefont, Kyo fülig érő szájjal áll előttem, és nyom a kezembe egy lapot.

- Ezt nézd! Most írtam.

Felrémlik előttem, hogy hányszor játszottuk ezt el. Hányszor állt elém a legújabb szöveggel, mondván már csak zene kell alá, tudom is milyen.

Mosolyogva olvasom a verset. Nem csak a szövegekhez, de a versekhez is értett.

- Szép – mosolyogva visszaadom neki.

- Tényleg?

- Igen. Régen is szépeket írtál.

- Tényleg? – kapja fel a fejét.

Kapva kapok az alkalmon. Az egyik polchoz megyek, majd kis keresgélés után leveszek egy vaskos mappát, amit a kis énekes kezébe nyomok. Nincs semmi a mappán, így is tudom mi van benne.

- Ez mind? – nyögi.

- Igen, szerettél írni – mosolygok.

Leül a nappali közepére, és olvasni kezd. Mosolyogva figyelem. Olyan mint régen. Teljesen elmerül a gondolataiba, most csak testileg van itt. Nem érdemes zavarni, úgy se nagyon figyel a külvilágra.