5. fejezet

Kyo pov

Alig hiszek a fülemnek. Tényleg el akar hozni innen?

- Miért? – kérdezem.

- Nem vagy idevaló, nincs semmi bajod. Hidd el, sokkal jobb lesz neked odakint.

- És ha ki is hozol innen, mi lesz velem? – nézek kétségbeesetten rá – Nem akarok egyedül lenni. Egyszer már elveszítettelek titeket, nem akarom újra. Ha csak azért akarod, hogy eljöjjek innen, mert szerinted nem illek ide, akkor inkább ne csinálj semmit.

- Félreértesz. Ha eljössz velem, gondoskodom rólad, nálam laknál.

Erre felkapom a fejem. Próbálok hinni neki, de nagyon nehéz. Már nem is igazán tudom, milyen az, ha rendesen gondoskodnak az emberről. Akiko vigyáz rám, de érzem, hogy nem az igazi. Emlékszem, hogy Kaoru mindig vigyázott rám, nem pátyolgatott, de éreztem, hogy törődik velem. Mindre emlékszem, egészen addig, míg ide nem kerültem.

- Gondolkodj ezen – vállamra teszi a kezét.

Jólesik az érintés, biztonságban érzem magam.

- Mikor hozol ki innen? – nézek rá reménykedve.

Próbálok nem reménykedni, de nem megy. Olyan jó újra látni. A régi érzések is előtörnek, nem akarok elszakadni tőle.

- Amint lehet. Megígérem.

Egy bólintás a válaszom. Beszélgetésünket Akiko zavarja meg.

- Niikura-san, lejárt a látogatási idő.

- Mi? Még ne! – esek azonnal pánikba.

Csak most kaptam őt vissza, és máris el kell engednem.

- Holnap visszajövök, megígérem – mosolyog rám Kao.

Feláll és menne, de hátulról átölelem a derekát. Úgy bújok hozzá, mintha az életem múlna rajta. Ráfog a kezemre, bátorítóan megszorítja.

- Nem hagylak magadra, ezúttal nem.

- Biztos?

- Megígértem.

Tétován bólintok, és elengedem. Nehéz szívvel nézem végig távozását.

- Mihez lenne kedved Tooru-san? – mosolyog Akiko.

- Fáradt vagyok, szeretnék aludni.

- Jól van.

Felkísér a szobámba, ahol végre alhatok. Kicsit sok volt a mai nap. Érzem, hogy valami megváltozott. Már semmi sem olyan, mint pár órával ezelőtt. Álmatlan álomra hajtom a fejem.

Reggel kivételesen kipihenten kelek.

- Jó reggelt Tooru-san, hogy érzed magát? – jön mosolyogva az egyik ápoló, Akiko.

- Jól vagyok, köszönöm.

- Rendesen tudtál aludni?

- Fogjuk rá. Csak ritkán látom a szörnyeket. Nappal már nem, eltűntek.

- Helyes. Szükséged van valamire?

Az ablakpárkányra könyökölök, és bámulok kifelé. Tényleg jól alszom, már egyre ritkábban látok rémeket. Az is megszűnt már egy ideje, hogy szörnyeket láttam magam körül, amik arra vártak, hogy felfaljanak. Néha még előjönnek, általában este, akkor napokig nem hagynak békén. Akkor a sötétben is félek, mert érzem, hogy figyelik minden mozdulatom, mintha a sötét is be akarna kebelezni. Ezek a félelmek idézik elő a rohamaimat. Ha nem lenne elég, hogy Kyonak gondolom magam, még ezek miatt a hallucinációk miatt vagyok itt. Azt tudom, hogy volt már dolgom drogokkal, de a dokik szerint, nem lehet annak a hatása, így a fejemben van a gond. Annyira rájöttem, hogy komoly baj lehet odabent. Az se javíthat a helyzeten, amiket látok. A legborzalmasabb démonokat, megcsonkítva saját magamat és a barátaimat, zombikat és még egy csomó más borzalmat. Ahogy az ablakban bámulom a tükörképem, hirtelen azt látom, hogy az arcom elkezd rohadni, a képmás ajkai valami torz vicsorra húzódnak és felém lendül, mintha rám akarná vetni magát.

- Tooru-san, hallasz engem? – rázza meg a vállam Akik.

Ijedten kapom rá a tekintetem. Zihálok, kiver a víz és remegek.

- Jól vagy? Hívjak valakit? – aggodalmaskodik.

Félve pillantok tükörképemre, de újra „normális”.

- Mi a franc volt ez? – motyogom.

- Mi?

- Nem láttad? A tükörképem… zombivá változott és nekem akart támadni… - zihálom.

- Minden rendben van, nincs semmi baj, ahogy zombik sincsenek. Csak te vagy ott. Nincs semmi a tükörképpel – próbál megnyugtatni.

Felváltva pillantok rá, és az üvegre, és igaza van. Leülök, összekuporodok és a tenyeremet a fejemre szorítom. Próbálom elhitetni magammal, hogy Akikonak van igaza, és csak képzelődöm. Igen, ez csak egy rossz állom, csak az én fejemben vannak szörnyek. Szörnyek nem léteznek.

- Tooru-san, megint itt van Kaoru-san. Szeretnél vele találkozni? – simogatja a hátam.

- Igen.

Mosolyogva felsegít, és lekísér a társalgóba. Pont, mint tegnap, Kaoru ugyanott ül és vár.

Ahogy az elkövetkező időben, mindennap eljön, és sokat beszélgetünk. Furcsa, de ugyanakkor nagyon örülök. Folyton faggatom, hogy mi történik kint, és mi van a többiekkel. De megkér, hogy erről ne beszéljünk, így nem faggatom. Kaoru ugyanolyan nagyszerű ember, mint ahogy emlékeztem rá. Ami a legjobban meglep, mikor elmondja, hogy nem rég hagyta ott a barátnője.

- Mi? Miért? – kérdezem.

- Sok volt a munka, ezért azt hitte, hogy megcsalom, pedig nem. Nem akartam, hogy így legyen, de most van ennél fontosabb.

- Mi? Hisz szeretted.

- Te – pillant rám – te fontosabb vagy.

Őszintén csillognak a szemei. Hiszek neki, tudom, hogy igaz, amit mond. Ha az eszem nem is, de a szívem tudja.

- Ne félj, nemsokára eljöhetsz innen, és akkor hazaviszlek.

- Mikor?

- Hamarosan.

Erőltetek egy mosolyt. Hiszek is neki, meg nem is. Ez a kettősség mindig bennem van. Jó itt, mert tudom mi fog történni, itt rend van. Mindennek megvan a maga ideje, de mi van kint? Olyan, mintha ki kéne lépnem az általam ismert világból egy másikba. Azt nem ismerem, és félek.

Kaoru pov

Végre, három hónap után sikerült elintéznem, hogy elvihessem innen Kyot. Az orvostól minden infót megkapok, hogy mikor mire számítsak, melyik gyógyszert mikor kell adnom, és még egy csomó baromság. Ezeknek az infóknak a fele se jó. Régen jobban ismertem Kyot, mint saját maga. Na igen, ott van a „régebben” szócska. Szerencsére felmehetek Kyo szobájába. Azt is megtárgyaltuk, hogy Akiko naponta jön majd, hogy Kyo ne legyen annyira egyedül és ne féljen az ismeretlen világtól.

Az ágyon ül és maga elé mered, mellette egy kisebb sporttáska.

- Készen állsz? – állok meg az ajtóban.

- Félek.

- Az nem baj. Ha nem akarsz, nem kell eljönnöd.

- De akarok, csak… nem tudom, mi lesz kint.

- Nem hazudok neked, ezért nem mondom azt, hogy minden rendben lesz, de itt vagyok, és segítek.

- Tudom. Mindjárt mehetünk, csak kérek még egy percet.

- Annyit kapsz, amennyit csak akarsz. Nem rohanunk.

Idejön, és megáll mellettem. Visszafordul, és még egyszer utoljára végignéz a szobán.

- Olyan furcsa. Sokáig ez volt az otthonom, itt biztonságban éreztem magam, de most el kell hagynom. Ijesztő, de ugyanakkor kíváncsi is vagyok – mosolyog.

- Készen állsz a kalandra?

- Igen, menjünk.

Átveszem a táskáját és megyünk. Örülök, hogy végre magunk mögött tudhatjuk ezt a helyet. A frász kerülget tőle. A recepción ott van Akiko. Felkapja a fejét és egy mosolyt erőltet az arcára. Kyo megtorpan, majd felnéz rám.

- Búcsúzz el, kint megvárlak, rendben?

Bólint és odamegy az ápolóhoz. Érthető, ha ragaszkodik hozzá, hisz ki tudja mióta viselte gondját. Mondta Hayato doktor, hogy szükség lesz egy ápoló segítségére otthon, ezért akartam Akikot. Benne megbízik Kyo. Nem akarom, hogy túl sok ismeretlen, idegen dolog vegye körül. Neki is jobb így. Legalább lesz egy barátja, ha nem vagyok mellette. Bepakolok a csomagtartóba és bárok. Pár perc múlva megjelenik a pöttöm énekes is. Bizonytalanul néz körbe, majd mikor megpillant, elmosolyodik. Kyo még megtorpan az épület kapujában, kis hezitálással lépi át a küszöböt. Mielőtt beülne a kocsiba, még visszafordul, mintha elbúcsúzna az épülettől. Beül mellém, és vesz egy mély levegőt.

- Mehetünk? – kérdezem.

- Igen, menjünk haza – ereszt meg egy szívből jövő mosolyt.