4. fejezet

Kyo pov

Összehúzva magam, a sarokban kuporogva rettegek. Hallom a hangokat, engem hívnak. Engem akarnak. Látni is szoktam őket. Olyanok, mint a megtestesült rémálom. A legemberibb is olyan, akár egy félig rothadó zombi. A sötétség ellepi a szobát, mintha egy másik világ lenne, vagy egy élőlény, ami el akar nyelni. Mindenhonnal halálhörgés, bugyborékoló és gurgulázó hangok jönnek, és közeledő léptek zaja. Rettegve pillantok körbe, de nem látok sokat, de amit mégis, azt kívánom, bár nem látnám. Mindent karmolások és vér borít. Ismét falak vesznek körbe, ahol véres emberi tenyérlenyomatok vöröslenek. Én is vérben ülök, ahogy a ruhámat is az ásztatja. Ordítanék, de torkomra forr a szó, mert egy karmos, csontos kéz fonódik köré.

- Mi a baj Kyo? Miért félsz? Mitől rettegsz? - vicsorog rám egy szörnyeteg.

Ajak nélküli szájából meredeznek a borotvaéles, sárga fogak, szemei vérvörösen izzanak, teste csupasz, de mindenhol gennyes sebek borítják.

- Nem… nem vagyok Kyo – hebegem – Hagyj…. Könyörgöm, hagyj békén – nyüszítek.

Hirtelen fény hasít, ebbe a szörnyekkel teli rémálomba, és egy angyal ment meg.

- Tooru-san, Tooru –san – ráz meg.

Nem bírom tovább, felordítok. Pánikszerűen forgolódok, hogy felfogjam, mi történt, hogy vége van. Tudatosodik bennem, hogy a szobámban vagyok, és Akiko aggódva pillant rám. Reszketve vetem magam karjai közé.

- Köszönöm, köszönöm, megmentettél – zihálom.

- Shh… nincs semmi baj, itt vagyok – csitít.

Percekig ölel és nyugtat, mire eléri célját.

- Megint? – kérdi lágyan.

- Igen, itt voltak, láttam is egyet. A torkomat szorította, és megint Kyonak szólított.

- Nincs már itt. Elmenekült.

- Mert elijesztetted.

Lágy mosolyával ajándékoz meg, felhúz a földről.

- Szeretnéd, ha elhúznám a függönyt? Egy kis friss levegő? Biztos jót tenne.

- Igen, szeretném.

Mosolyogva húzza el a vastag anyagot, ezzel a Sötétség utolsó foszlányai is eltűnnek. Remegve ülök az ágyamra és ölelem magamhoz a párnámat. Akiko kinyitja az ablakot, ezzel kiengedve a vér és a rothadás szagát, amit érzek.

- Hogy vagy? – kérdezem.

- Köszönöm, jól. Remek hírem van számodra.

- Tényleg? Mi az?

- Most jött egy fiatalember látogatóba hozzád.

- Ki? – kapom fel a fejem.

Hozzám sose jön senki.

- Ayano doktor úr azt mondta, hogy Kaorunak hívják.

Kaoru? Ismerős, de nem emlékszem ki az, pedig tudom, hogy ismerős valahonnan.

- Mikor jön?

- Már itt van. Szeretnél vele találkozni?

- Igen, ha lehet.

Mosolyogva felém nyújtja apró kezét. Megfogom és hagyom, hogy vezessen. A folyosókon haladva, közelebb bújok hozzá, mert a sötétebb sarkokban ott látom a szörnyek sárga és vörös szemeit.

- Ne félj, megvédelek – suttogja bátorítóan, megszorítja kezem.

Olyan, mintha egy angyal szállt volna le értem a pokolba, és vezetne ki onnan. Akiko az egyetlen, aki mellett biztonságban érzem magam. A nagy társalgóba érve eltűnik minden, csak emberek vannak itt. Kíváncsian tekintek körbe, hogy ki a látogatóm.

- Ott van, a szemüveges fiatalember – bök egy magányos alak felé Akiko.

Jobban megnézve, már tudom ki ő. Niikura Kaoru, az egyik barátom, még régről. Jöttemre felkapja a fejét és elmosolyodik.

- Jól nézel ki – vigyorgok.

- Kösz, kimegyünk a kertbe?

- Aha.

Furcsa újra látnom őt. Hét év, az hét év. Nem sokat változott, talán csak megöregedett. Kiérünk a csöndes udvarra. Szeretek itt lenni, megnyugtat, és általában ide nem jönnek a démonok. Talán nem szeretik a friss levegőt, a tágas tereket. Kaorura pillantva eszembe jut, mi törtét vele. Hogy hozzam fel úgy, hogy ne bántsam meg? Leülünk egy padra, bíztatóan rám mosolyog.

- Részvétem – motyogom halkan.

- Miért? – vonja fel a szemöldökét.

- Hát Kyo miatt. Sokáig zenéltetek együtt, közeli barátok voltatok. Nem könnyű elveszíteni egy ilyen barátot – nézek a szemébe.

Kaoru pov

Pszichiátria. Háromszor ellenőrzöm, hogy jó címre jöttem-e, mert szerintem nem. Fel is hívom Yoshikit.

- Te, biztos jó címet adtál meg? – kérdem köszönés helyett.

- Mi van? – értetlenkedik.

- A cím, amit adtál, mondván itt megtalálom Kyot.

- Ezek szerint ott vagy.

- Igen, és remélem csak vicceltél velem.

- Nem, ez sajnos nem vicc.

- Ne – nyögöm.

- Én nem tudok segíteni. Sajnálom – bontja a vonalat.

Mély levegőt veszek, és bemegyek. A recepción, egy fiatal ápoló fogad mosolyogva:

- Jó napot uram, miben tudok segíteni?

- Jó napot, én… úgy tudom, egy barátom itt van. Nisimura Tooru-nak hívják.

- Egy pillanat – és elkezd keresgélni.

Elég nyomasztó a hely. Ha nem tudnám, hogy ez egy pszichiátria, azt mondanám, hogy egy kórház.

- Igen, meg is van. Találkozni szeretne vele? – szólal meg pár perc múlva a nő.

- Amennyiben lehetséges, igen.

Ha idejövök és őt keresem, akkor egyértelmű, hogy találkozni is akarok vele.

- Egy pillanat, beszélek a doktor úrral – és elmegy.

Eszem megáll. De ezek szerint, Kyo tényleg itt van. Reméltem, hogy Yoshiki téved, de ennek annyi az esélye, mint úgy megnyerni a lottót, hogy nem is játszol. És ezúttal se tévedett. Mert sose teszi. Percekig várok, mire az előző nő megjelenik, nyomában egy idős orvossal.

- Jó napot, ön jött Nishimura Tooru-hoz? – kérdi.

- Igen. Niikura Kaoru vagyok.

- Ayano Hotaru vagyok, kérem, kövessen.

Te jó ég, már most félek mi lesz itt. Mert szerintem, nem sok jó. A doki az irodájába vezet, ahol leültet.

- Tudja, miért van itt a barátja? – tér a lényegre.

- Nem igazán.

- Nem tudom a pontos részleteket, mert a volt menedzserük nem mondott túl sokat…

- Várjon, Saehara dugta ide Kyot? – vágok közbe.

- Igen, de kérem, hallgasson meg.

Mérgesen hátra dőlök.

- Saehara-san csak jót tett ezzel Nishimura-sannak. Ha nem így cselekszik, tragédia is történhetett volna. Mikor Nishimura-san idekerült, állandó rohamai voltak, elmondása szerint démonokat látott, teljesen kifordult magából, nem tudta megkülönböztetni a valóságot és a hallucinációkat. Dührohamai voltak, annyira, hogy a kezdeti időszakban nyugtatót kellett adni neki. Azóta sokat javult a helyzet, bár még mindig vannak tévképzetei. Sokáig azt hitte, hogy ő Kyo, de Saehara-san kérésére, azt mondtuk neki, hogy nem, Kyo meghalt nem sokkal a banda feloszlása után.

- Mi van? – hördülök fel.

- A menedzserük arra kért minket, hogy ezt hitessük el vele, valamint azt, hogy Nishimura-san egy rajongó, és Kyo halála miatt került ide.

- És velünk mi van? – szorítom össze a fogaimat.

Hogy merik ezt tenni? Ki a franc találta ki ezt az egészet?

- Azt mondtuk, hogy önök a barátai és Kyo zenésztársai.

- Tehát, ha találkozom vele, tudni fogja, ki vagyok?

Ez mindennél jobban érdekel.

- Igen.

- Jól van – erőltetek magamra nyugalmat.

- Ha kérhetem, se a bandájukat, se a zenét ne említse.

- Jól van.

- És még valami, ne szólítsa Kyonak.

- Még valami? – mordulok fel.

Sose volt ínyemre, ha ennyire megszabják, mit tehetek és mit nem.

- Láthatnám most? – kezdek egyre türelmetlenebb lenni.

- Nem szoktunk senkit ilyen hirtelen… - kezdi.

- Doktor úr, nem azért jöttem, hogy ennyivel lerázzon. Azért jöttem, hogy beszéljek Kyoval, és addig nem megyek el innen, amíg nem találkoztam vele.

Ilyenkor jön elő belőlem a vezető. Ahogy régen, úgy most sem mernek ellent mondani nekem. Pillanatok kérdése, és már egy nővér vezet a társalgóhelyiségbe. Ujjaimmal dobolok, míg várok. Elég nyomasztó ez a hely, de nem igazán tudom megmondani, miért. Az itt lévő emberek normálisnak tűnnek, de a hely aurája azt sugallja, hogy ez nem normális. Furcsa ezt gondolni, mert elég durva videókat forgattunk, de egyik sem keltett bennem ilyen érzéseket. Végre itt van Kyo, de mintha nem is ő lenne. Számtalan arcát láttam már, de ezt még nem. Most teljesen ki van simulva az arca, más fény csillog a szemében, nem az a tűz, mint éveken keresztül. Próbálom győzködni magam, hogy ő még mindig az a barátom, akivel évekig zenéltem. Kimegyünk a kertbe, ahol megemlíti Kyot. Eddig a doki egy szavát se hittem el, mert azt gondoltam, Kyo nem olyan, hogy bevegye ezt a maszlagot. De tévedtem, mert hitt az orvosoknak. Nem tudom, hogy, de bemagyarázták neki, hogy ő és Kyo két külön ember. Ez nem lehet igaz.

- Mi történt veled? – kérdem elkeseredve.

- Miután Kyo meghalt, ide kerültem. Azt mondják a dokik, hogy nem tudtam feldolgozni a halálát.

- Ugyan már, ezt te se gondolhatod komolyan. Mond el, mit gondolsz.

- Ezt gondolom.

- Nem igaz. Jól ismerlek, és tudom, hogy ezt bemagyarázzák neked. Te nem hiszel el minden ilyen szart.

Tétovázik. Maga elé bámul, felhúzza a térdeit, és átöleli. Ilyet még sose csinált. Pár percig hallgat, aztán megszólal:

- Nem tudok szabadulni a furcsa álmaimtól, és attól az érzéstől, hogy tévednek az orvosok. Minden túl valóságosnak tűnt, mintha tényleg megtörtént volna, nem csak álmodtam volna. De biztos nekik van igazuk, hisz ők értenek hozzá. Akkor ki vagyok én, hogy ellent mondjak? Van pár dolog, amit nem értek, de kaptam rá magyarázatot. Unalmas napjaimban nincs más tennivalóm, mint pihenni, és gondolkodni. Mindig az álmoknál kötök ki. Ott mindig én vagyok Kyo, a Dir en Grey énekese. A dokik szerint, ez nem így van, csak a barátaim zenéltek vele, amíg fel nem oszlottak. Mindig azt mondják nekem, hogy csak egy fanatikus rajongó vagyok, aki még Kyo tetoválásait is leutánozta. Könnyen lehet, hisz ő erős, én nem vagyok az. Ha ez még nem lenne elég, Kyo halálával, mintha belőlem is eltűnt volna valami. Azóta egyedül érzem magam. Mintha a másik felem eltűnt volna.

- És te elhiszed, amit mondanak? – hitetlenkedek.

- Igen.

- Ne szórakozz velem.

- Miért? Mit tudsz te?

- Szerinted, mi történt a múltban?

- Egy ideig zenéltünk.

- Mi volt a banda neve? – kérdezem reménykedve.

- La:Sadie's – mondja.

Miden reményen, ezzel az egy szóval foszlik szét. Nem, nem lehet, hogy mindent elhitt ezeknek. Pedig a Dir en Grey volt a mindene! Talán tévedett Yoshiki, már késő.

- Mit szólnál hozzá, hogy kihoználak innen? – kérdezem hirtelen.

- Mi? – néz kerek szemekkel.

- Ha akarod, eljövök érted, kihozlak innen. Mit szólsz? – győzködöm reménykedve.

Hatalmasakat pislog. Nagyon megszeppent.