6. fejezet

Kyo pov

Megérkezünk Kaoru lakására. Mosolyogva nyitja ki előttem az ajtót. Kicsit hezitálok, majd lassan, óvatosan belépek. Nem igazán érzem magam biztonságban, itt minden más.

- Menj beljebb – noszogat Kao.

A nappali közepéig merészkedek, onnan tovább nem. Elveszetten pillantok barátomra, mire barátságosan elmosolyodik.

- Nézz körbe nyugodtan.

- Itt… nincsenek szörnyek? – kérdezem bizonytalanul.

- Nincsenek. De ne félj, ha mégis jön egy, azt elkergetem.

Tétován bólintok, és körbenézek. Kellemes hangulatú nappali, bár számomra elég zsúfolt. A szobámban, egy ágy volt, egy mosdó, és egy szekrény. Túl sok dolog van itt. Körbenézek a könyvespolcon, a falakon lógó képeket is szemügyre veszem. Egy váza melletti kép kelti fel a figyelmem.

- Ő ki?- bökök a képre.

- Megumi… a volt barátnőm – sóhajt lemondóan.

- Sajnálom – hajtom le bűntudatosan a fejem.

Bíztatóan mosolyog, és párszor végig simít a hátamon. Erős keze van.

Tovább kíváncsiskodok. A zenegyűjteményét is futólag átnézem. Egy részükre emlékszem, még a régi időkből. Utam az ablakhoz vezet. Az utcára néz, nem látok semmi érdekeset, így tovább araszolok. Az egyik ajtó előtt megállok.

- Itt mi van? – bökök a falapra.

- A szobám. Nyugodtan menj be.

Lenyomom a kilincset, és résnyire nyitom. Óvatosan belesek. Nem merek bemenni, így innen mérem fel a terepet. A következő ajtó nyitva van, oda is bepillantok.

- Az lesz a te szobád – válaszolja meg, ki nem mondott kérdésem.

Belépek új lakhelyemre. Nincs sok minden, egy ágy, éjjeli szekrény, valamint egy ruhásszekrény. A táskám az ágyon hever. Mielőtt kipakolnék, tovább megyek felfedező körutamon. Hatalmas számomra ez a lakás. Megtalálom a fürdőt, ahova Kaoru már készített ki nekem törülközőt. A konyhát is megtalálom.

- Mi a házirend? – kezdem előszedni kevéske holmimat.

Kao az ajtókeretnek támaszkodva figyel.

- Semmi, csak ne szedd szét a lakást.

- Akkor nem megyek a konyha közelébe. Nem vagyok valami konyhatündér.

- Ezt nem cáfolom.

Mindketten nevetünk. Nem sokra emlékszem, de arra igen, hogy nem a főztömről voltam híres.

- Emlékszel? Egyszer próbáltam rántottát csinálnia bandának egy turnén, de majdnem felgyújtottam a konyhát. Shini szinte kidobott onnan, és attól kezdve, nem engeded vissza. Azt is alig hagyta, hogy szendvicset csináljak – mosolygok a kellemes emléken.

- Tényleg? Mikor volt ez?

- Nem tudom pontosan, de Kisaki akkor elég másnapos volt, és nem értette, miért olyan nagy baj, ha felgyújtom a konyhát.

Elgondolkodik, de nem igazán akar eszébe jutni. Nem is baj.

- Te ilyenekre emlékszel? – csodálkozik.

- Igen, szinte mindenre. Kivéve pár dolgot – sóhajtok, és megállok pakolás közben.

Igen, szinte mindenre emlékszem, amit együtt megéltünk, egészen a feloszlásig. Az utána következő homályos, és az elmúlt hét évről fogalmam sincs.

- Mi lesz most? – próbálom elterelni a figyelmem.

- Igazából én se igen tudom – zavarában megvakarja a tarkóját – annyi biztos, hogy vissza akarom hozni a régi éned, és az emlékeid.

- Hogyan? Milyen régi énemről beszélsz?

- Tudom ki vagy igazából, tudom milyen vagy és voltál korábban. Most az árnyéka vagy a régi önmagadnak.

Makacsul morgok, és a pakolásnak szentelem minden figyelmem. Biztos téved, tudom ki vagyok. Nisimura Tooru.

Kaoru pov

Nem hisz nekem. De nem erőltetem a dolgot. Látszik rajta, hogy fáradt, kicsit sok volt ez egy napra. Meg kell barátkoznia az új környezettel, és a helyzettel.

- Kint megtalálsz – azzal kisétálok a szobából.

A nappaliban leülök a fotelba, és cigire gyújtok. Jól van Kaoru, most légy igazán türelmes. Egyáltalán, hogy kezdjek hozzá? Nekem kell megtennem az első lépést vagy neki? Nem tudom. Elhoztam arról a helyről, most várok, mi lesz. Talán segít neki ez a környezet. Pár napig nem teszek semmit, míg meg nem szokja a helyzetet. Majd Akiko segít neki. Amíg Kyo nem jön rendbe, nem keresem meg a többieket. Az ráér, most ő a legfontosabb. El se tudom hinni, hogy ez lett vele. Mardos a bűntudat, ezt helyre kell hozni. Nem maradhat ebben a hazugságban. Ez kegyetlenség. Nem tudom, hogy fog reagálni, ha megtudja az igazad, de meg kell próbálnom.

A megbeszéltek szerint Akiko reggel jön, mielőtt megyek a stúdióba, és addig marad, míg haza nem érek. Kyo eleinte nehezen viselte, hogy egész nap nem vagyok otthon, mert a szavaival élve, biztonságban érzi magát velem. De az esti beszélgetések segítettek neki feloldódni, és már jobban viseli, hogy csak Akiko vigyáz rá. Esténként órákat töltünk beszélgetéssel. Kicsit kezdi összeszedni magát, már nem annyira félénk.

Végre egy nyugis hétvége. Kyo megkért, hogy menjünk el valahova. Rendben, nem bánom. Jót fog tenni mindkettőnket a friss levegő. Kicsit keresgélek, és egy lemondó sóhajjal konstatálom, hogy elfogyott a cigi.

Apró énekesem az ablakon bámul kifelé.

- Magadra hagyhatlak pár percre? – kérdezem Kyót.

- Valami baj van? – néz rám meglepetten.

- Nem, csak kell cigi. Kell valami a boltból?

- Esetleg… muffin – motyogja szégyenlősen.

Elmosolyodok, és megyek. Még mindig az a kedvence. A közeli kis üzletbe megyek, nem akarom sokáig egyedül hagyni. Főleg, hogy az utóbbi időben furcsa. Karikás a szeme, este ha megy valahova lámpát kapcsol, mintha félne a sötétben. Nem zavar, csak különös. A bevásárlás nem tart sokáig, talán ha tizenöt percig. Fütyörészve lépek be a lakásba.

- Megjöttem! – kiáltom.

- Ka… Kaoru – elhaló, fájdalommal teli nyöszörgés.

Azonnal a nappaliba sietek. Az egyik sarokban Kyo kuporog, felhúzott térdeire támasztja a fejét, átkarolja magát. Idegese hintázik előre-hátra, körmeit a saját karjába mélyeszti.

- Mi baj? – térdelek elé.

- Kaoru! – pánikszerűen kapja fel a fejét.

Rám néz, a szemén látszik a rettegés. Azonnal a nyakamba veti magát, és szorosan ölel.

- Védj meg! Könyörgöm… ne hagyd, hogy elvigyenek – nyüszít.

 - Shh… nincs semmi baj – próbálom csitítani.

A hátát simogatom, nyugtató szavakat suttogok a fülébe. Vajon mitől ijedt meg ennyire? Mi akarta elvinni?

- Mi van veled? – nyögöm értetlenül.