3. fejezet

Kaoru pov

Még a kiadó felé menet elmormolok egy imát, és fohászkodom az istenekhez, adjanak erőt, hogy ma se őrüljek meg, vagy fojtsam meg, azt a négy seggfejt. Ötből négy pöcs, egyedül a dobos normális, és lehet vele beszélni. Nem tudom ki vette fel őket, mert szívesen elbeszélgetnék vele. Náluk rosszabb, beképzeltebb társaságot életemben nem láttam. A haragosaimnak se adnám ezeket. Mit vétettem, hogy velük büntetnek? Ha ez így megy tovább, vagy egy idegroncs leszek, vagy nyugtatókon élek majd.

Ezek a mai fiatalok… neveletlen csürhe. Ha mi ilyenek lettünk volna, Yoshiki már rég, különös kegyetlenséggel kinyírt volna minket. Tényleg! Ez nem is rossz ötlet. Mi lenne, ha rájuk szabadítanám Yoshikit? Akkor megtudnák mi az a kemény munka, és az alázat. Bár… lehet, ezzel a saját halálos ítéletemet írnám alá. Yoshikit ismerve, előbb az ő belüket kihajtja, aztán engem a sajátomra köt fel. Picsába.

A céghez érve, leparkolok a szokásos helyemre, és megyek, hogy kezdetét vegye egy újabb, idegbajos nap. Komolyan, ezek a kölykök visznek a sírba, pedig még fiatal vagyok. Mikor csesztem el így az életem? Egy király banda gitárosa voltam, aztán lettem menedzser. Volt pár tehetséges srácom, aztán jöttek ezek. Mindennap egy kész rémálom. És sajnos otthon se jobb. Van barátnőm, Megumi, de alig tudunk együtt lenni. Nem hiszi el, hogy ennyit dolgozom, azt gondolja, hogy olyan könnyű a munkám. Ha ez nem lenne elég, még azt is a fejemhez szokta vágni, hogy megcsalom. És ilyenkor ne legyek ideges. Én is meggyanúsíthatnám ezzel, de nem teszem, mert szeretem, bízom benne. De ha ez így megy tovább,… mindegy, inkább nem húzom fel magam, mert akkor a kölykökön csattan minden, és nem vállalom a tettimért a felelősséget.

A srácok terme elé érve, csönd fogad. Túl nagy csend. Hiába a hangszigetelés, mindig kihallatszik, ha zenélnek, de most nem. Ez csak egyvalamit jelenthet. Kopogás nélkül nyitok be. Öt meglepett fiú pislog rám. Yu, a dobos elsápad gyilkos pillantásomat látva, pánikszerűen pakolni kezd az asztalon. Egy valóságos armageddon van ott. Kaja, több napos ételmaradék, italos dobozok, cigi, telefon és még ezer más holmi.

- Könyörgöm, hadd ne mondjak semmit – sóhajtok elkeseredve.

- Akkor ne mondj – veti oda Kouta, az énekes.

- Gondolom, fölösleges megkérdeznem, hogy csináltatok-e már valamit.

- Úgy van. Kész van a következő album számlistája. Arra vártunk, hogy be gyere, és jóváhagyd.

- Fölösleges bármit mondanom, mert szartok rá.

- Te csak a menedzser vagy, az a dolgod, hogy képviselj minket, a miénk a zenélés.

Jól van Kaoru, nyugi, nem ölöd meg. Elszámolok tízig, veszek pár mélylevegőt, és próbálok nyugodt maradni.

- Hol van az a lista? – csikorgom.

Yu azonnal a kezembe adja, és fülét-farkát behúzva menekül. Gyorsan átolvasom a listát.

- Ezt ti se gondolhatjátok komolyan. Nem tűnt fel, hogy nem sikeresek ezek a számok? Lehet, hogy ti szeretitek, de a rajongók nem. Ha ezt így adjátok ki, senki nem veszi meg. Ha rám hallgattok, csináltok egy újat – dobom eléjük a lapot.

- Minek? Jó ez így. Szeretik ezeket a rajongók. Nagyon nézik a klipeket – vigyorog önelégülten Shibata, az egyik gitáros.

- Csak azért nézik annyian, mert félmeztelenek vagytok. Nem csak a nézettséget kéne nézni, hanem a kritikákat is – mordulok a taknyosra.

- Akkor, melyik számok legyenek a lemezen Kaoru-san? – kérdi félve a dobos.

Szerzek egy tollat, áthúzom a listájukat, és a legnépszerűbb számokat felírom. Ahogy az várható, hisztiznek.

- Ezt nem csinálom meg. Miért a legpergősebbeket akarod? – hisztizik Murata, a basszeros.

- Nem gondolhatod komolyan! – sipákolnak a gitárosok is.

- Megcsinálható – egyetért velem Yu.

- Kuss legyen! Megcsináljátok, és kész. Nincs visszapofázás! Nem értem, nem magatokért, hanem a rajongókért csináljátok. Ha ők nincsenek, ti eltűntök a süllyesztőben. Egy banda addig él, amíg vannak rajongóik – dühöngök.

- Ezt pont te mondod? Úgy emlékszem, ez nem így volt nálatok – gúnyolódik Kouta.

A pólójánál fogva felrántom.

- Na, ide figyelj, te kis porba fingó! Ne merd a Dir en Grey-t egy kalap alá venni magatokkal. Ti a közelébe se értek. Egy huszadrangú banda vagytok, és azok is maradtok, ha nem kötitek fel a gatyát – sziszegem a képébe, és kitrappolok, mielőtt agyoncsapom.

Remek, a napom máris tönkrement, pedig alig kezdődött el. Dühöngve megyek a pihenőbe, hogy igyak egy kávét, és cigizzek. Mégis, mit képzel magáról ez a csürhe? Ez a munka nem a henyélésről szól,… inkább belevetem magam a munkába, és próbálom életben tartani ezt a bandát.

Pár óra múlva kopognak.

- Gyere! – kiáltom.

- Zavarok? – nyit be Yu.

- Mit akarsz?

- Kouta kérdezi, hogy mikor kezdjük a felvételeket.

- Szerinted? Most. Áruld el, mert te vagy az egyetlen normális a társaságban: mivel tudnám rávenni őket arra, hogy ne kelljen mindent nekem csinálni? Ne kelljen, mindig ordítani velük?

- Nem tudom. Kouta senkit nem tisztel, és a többiekre is egyre inkább átragad ez.

- Vettem észre.

- Kaoru-san, csodállak.

- Mert?

- Nagyszerű zenész vagy, remek menedzser, és hatalmas az önuralmad, meg a türelmed.

- Hiszed vagy sem, az utolsó idegszálaimon táncoltok.

Szégyenkezve összehúzza magát. Felállok, és nyújtózom egyet.

- Hova mész? – pillant rám.

- Ebédelni. Kezdjétek el a felvételeket, majd benézek. Ha Kouta, vagy bárki megint seggfej, rúd tökön helyettem, oké?

- Oké – vigyorog.

Megborzolom a haját, és megyek. Legalább van egy értelmes is ebben a szedett-vetett társaságban. Pont ezért nem szeretem a „csinált” bandákat, mert így elszállnak maguktól. Sajnos, ritka az olyan, mint Yu. De mintha említette volna, hogy van egy másik bandája is. Nem biztos, majd rákérdezek. Amilyen kis félénk, biztos azt hinné, hogy ezért ki akarom rúgni.

Egy közeli kajáldába megyek, itt a legjobb az étel. Megveszem a szokásos adagom, és leülök egy asztalhoz, majd hozzálátok.

- Rég láttalak – ül le velem szembe valaki.

Ezt a hangot nem tudom eltéveszteni. Mit keres itt Yoshiki?

- Te meg? – nyögöm ki.

- Gondoltam, csatlakozom. Hogy bírod azt a bandát? Mi is a nevük? Silent Death?

- Honnan tudod?

- Attól, hogy elváltak útjaitok, azért szemmel tartalak titeket.

- A nagytestvér – morgok.

- Mesélj, hogy bírod a kölyköket? – fintorog megjegyzésemre.

- Kérlek, ne kérdezd, mert csak felhúzom magam.

- Sejtettem. Csodálom, hogy van türelmed hozzájuk.

- Velünk is ilyen nehéz volt?

- Nem, egyáltalán nem. Ti tudtátok mi az a tisztelet, és fegyelem, a szorgalomról nem is beszélve. Mit akarsz csinálni velük?

- Három lehetőség van. Egy: kinyírom őket, kettő: magamat, három: hagyom az egészet a picsába.

- A harmadikra szavazok. És mihez akarsz majd kezdeni?

- Talán keresek másik csapatot, vagy van egy ötletem, amit már egy ideje fontolgatok, csak nem vagyok benne biztos.

- Mi az?

- Gondoltam rá, hogy megkeresném a többieket, hogy mit szólnának hozzá, ha újra összeállnánk, mint Dir en Grey.

- Egy kérdésemre válaszolj, de őszintén – kéri.

A hangsúly nem sok jót ígér. Emlékszem, mikor így beszélt velünk, abból tudtuk, hogy mérges, és rajtunk csattan. Ismerem már ennyire, van egy olyan érzésem, hogy okkal kell most félnem tőle.

- Igen? – kérdezem óvatosan.

- Mégis, mi a jó büdös francra vártál ennyi ideig? – förmed rám.

Egy pillanatra megszeppenek.

- Igazán, hamarabb is eszedbe juthatott volna. Talán még nem késő – morog.

- Ne egyél meg. Ezt, hogy érted?

- Majd megtudod. Hogy akarod kezdeni?

- Megkeresem a srácokat, és beszélek velük.

- Kezdetnek nem rossz. Először Kyot szedd össze. Ez a cím, itt megtalálod – ír egy szalvétára – Siess, az ő érdekében remélem, hogy még nem késtél el.

- Mi van?

Nem mond semmit, feláll, és itt hagy. Hát, kösz szépen.